Köd mosta a várost. A nedvességtől csillogó kőfalak szürkébe öltöztek. Az ősz vége nyirkos időt hozott, hamar estébe fordult a sötét délután. A házak ablakaiban fények égtek, és azok mutatták – de kinek is mutatták? – e kisváros házait, tereit, gyöngysorként futó utcáit. Nem járt kint senki, csak az erecskék a kockakövek réseiben, azok futottak a Ména felé. Ília fátyol mögé rejtőzött.
A szemerkélő köd a városka egyik legrégebbi épületébe terelte mindazokat, akik egyáltalán kidugták az orrukat otthonaikból. A kőből rakott nagyablakos ház egy fogadó volt, mely a főtéren állt. Előtte ázott zászló hirdette, hogy most tartják az újbor mustráját,
A téren néhány sátor szomorkodott – ide jöttek volna bort kóstolni a vendégek, mint az előző években olyan sokszor. Pezsgő élet volt ilyentájt a meredek dombok ölelte, vizek kerítette Íliában, rengeteg érdeklődő utazó érkezett a tél beköszönte előtti utolsó hetekben, de ezt most elmosta a szűni nem akaró, szomorú őszi eső. A pincék gazdái savanyú képpel ültek bent a kocsmában a poharaik fölött, boraik a hordókban, a látogatók elmaradtak.
Egy pár nézelődött csak lelkesen egy ajtó közeli asztalnál, két idetévedt utazó. A férfi elegáns úti öltözetet viselt, galambszürke felöltőt, az asszonyon divatos terrakotta kabátka és szúk, hosszú szövetszoknya volt. Magas, éneklő hangja átvágott a beszédzajon, ahogy körbeforgott és gyermeki érdeklődéssel figyelt meg mindent.
– Milyen nagyszerű név ez, drágám! Fogadó Ília kincseihez! Jaj, de kíváncsi vagyok, mi lehet Ília kincse! Biztosan valami izgalmas dolog!
Az asszonyka csacsogására még mélyebb lett az asztaloknál ülő gazdák rosszkedve. Egyedül a pincérlány volt élettel teli, ahogy a bőséges vacsorát nagy tálban a vendégek elé tette.
– Tudok én arról mesélni, milyen hely ez az Ília! Születésem óta itt élek.
Az egyik asztaltól, parázsló pipa mellől szólt egy öreg.
– Ugyan, mit tudsz, te csitri!
A lány megtörölte kezét a kötényébe, és magabiztosan kivágta, mint egy iskolai feleletet.
– Nagyanyámtól tudom, hogy kislány korában az estéken összejártak az emberek, és nagy ünnepeken meséltek az alapításról, meg a nagy csatáról a hídnál. Elmondta, hogyan építették a főtér házait és a hegyen a kúriát, a Meggyeskertet. És ahogy az első házakat rakták a völgyben, ahol az út megy a vörösmáli szikláknak. Ez volt az első utca. Meg hogy az Ília név azt jelenti, menedék. Azért választották, mert itt szerettek volna békét lelni. A Meggyeskertet látták már? Elhagyatott, igazi vadregényes ház. Egy elf lakik benne, a neve Krisztien, híres, azt mondják, de évek óta senki nem látta.
Csuklyás erdőzöld köpeny mozdult erre a szóra az ablak melletti sarokasztalnál, és aki benne rejtőzött, lassú mozdulattal pipára gyújtott. A felszított parázs fénye egy pillanatra megcsillant zöld szemében, sárkányt formázó gyűrűjén és az öltözékét összefogó ezüstszínű, gyémántos ékszeren.
–
A múlt. Egy másik múlt, egy másik mese. Messze, régen. A fény, ahogy a gyertya lángja táncol, s az asszony fon az erdei ház asztala mellett.
A tisztára mosott gyapjú, mint habos fehér felhő fogta körül és melegítette. A szekér döccenéseit meg sem érezte a félálom és a lázálom határán. De élt.
A múlt olyan volt, mintha nem is lett volna. Hogy ki volt ő és honnan jött, a ködbe veszett. Mintha mindig lett volna a fogság, a szertefoszló remények, a szabadulás hiábavaló illúziója. A sötét, melybe néha éles fények villantak, a fájdalom, melynek nem volt oka, sem eleje, sem vége, csak abbamaradt néha, hogy éljen még egy napot.
Az erdő, a patak vize. Menekült volna, de elérték, élni akart, de ereje már nem volt. Kimászni. A fák lombja között csillogott a beszűrődő rózsaszínű napfény, vágyott volna arra menni, ujjai mégis csak egy követ markoltak. És érezte, ahogy a víz körülfolyja, nem ereszti, egyre mélyebbre húzza gyilkos ölelésében.
Az asszony gyűrűjén zöld szemű sárkány, az orsó pereg bőrcsizmája mellett, a gyertyafényben kirajzolódó arca büszke, tekintete kemény. A múlt pereg fel a jelen fonalára, és fut a jövendő felé, emlékezni.