A vadvirágos dombok lankáit beragyogta a nap. Álomszép nyáreleji délután volt, nyugalmas és békés. Itt a napon a nyár melege szikrázott, míg odébb, az erdőből hűvös fuvallatok érkeztek.
A domboldalon egy szürke ló bandukolt. Hátán két lovas. Az egyik szinte alélt, a másik támasztotta, tartotta. Óvatosan lépdelt a ló, de a sebesültnek így is minden mozdulat keserves volt. Erőnek erejével igyekezett a napfényre tartani az arcát.
– Áldott napsugár!
A fiatalembernek, aki erős karjaival fogta, erre elkönnyesedett a szeme. Minden figyelme az úton volt, látszott rajta a nyugtalanság, az együttérzés.
– Hamarosan túl leszünk mindenen. Ha még egy kicsit tudunk észrevétlen haladni.
Észrevétlen! Erre nem sok esély volt. A hangokat egyszerre hallották meg.
– Követnek! A kőfalig jussunk le, fiam!
A szürke ló gyorsabb tempóba kezdett, a két férfi megigazította a fegyvereit. Az egyiknél kard, a másiknál hosszú tőr volt.
– Bírni fogod a küzdelmet, édesapám?
– A fal jó védelem. Te maradj a lovon, én talpon jobb vagyok. Ha azt látod, elesek, ne törődj velem, menekülj! Te még fiatal vagy! Őrizz meg engem az emlékeidben!
Egymásra néztek, a küzdelem előtt talán utoljára. A fiatalember és a kortalan férfi, mindketten az elfek népéből. Az egyiken fényes páncélt takart az ezüstszínű köpeny, a másikuk erdőzöld köpenyén gyémántos ékszeren csillant a fény. Az ifjú már nem a sebesült, halovány arcot látta, hanem azt az apát, akit az élete árán is meg akart menteni.
Az öt lovas már a sarkukban volt.
A felfalazott, mellmagasságig érő útszegélynél a zöld köpenyes férfi leugrott a lóról, és bár érezte, hogy minden tagja fáj, felkészült a harcra. Tudta, nincs több esélye az életében, és inkább meghal, de fogságba még egyszer nem vetik. Tenyerébe ismerősen simult tőre markolata, számtalan harcban használt biztos fegyvere, amire most is rábízta az életét. Számolt rá, hogy utolsó leheletéig harcolni fog.
Az ezüstszínű öltözetű harcos lóhátról vette fel a küzdőállást, a szél belekapott bő köpönyegébe és hosszú, szőke hajába, melyet ezüstös ékszer díszített. Szürke lova harchoz szokottan fordult az ellenség felé.
Az öt támadó félkörben közelítette meg őket. Mindannyian a királynő testőrségének aranyszállal szegélyezett fehér köpenyét és ezüstös páncélját viselték. Kardjukon megcsillant a délutáni napfény. Összeszokott mozdulattal egyeztették a támadást, de ezeket a jeleket a másik két tündeharcos is ismerte. Pontosan tudták, mikor számítsanak a rohamra.
Amikor összecsaptak, a földről harcoló férfi azonnal a testőrök vezetőjét kereste. Fürge mozdulattal ugrott mellé és lerántotta a nyeregből. Annak elkerekedett szemeiből látta a meglepetést, a tehetetlenséget, ahogy a fűben elterülve próbált küzdeni, felülkerekedni az elszántan birkózó ellenfelével. Mert az bármennyire is az életéért küzdött, nem akarta ölni a saját vérét, saját népét. Minden erejével azon volt, hogy időt adjon a fiának, aki akkor már kettővel viaskodott, és az egyiket neki is sikerült kibillentenie a nyeregből. A másiknak a kardja repült messzire egy váratlan ellencsapástól. De újabb kettő már támadt!
Az apa érezte, minden ereje kevés arra, hogy lefogva tartsa a testőrvezért, aki a torkát akarta elkapni, és lassan kibontakozott a szorításból. Egyre kevesebb ereje maradt küzdeni, sebes karjából szivárgott a vér, és szeme sarkából látta, hogy a fia bármilyen vitézül verekszik, itt már nincs más esély.
– Menekülj! – kiáltott oda utolsó erejével, aztán már csak a hirtelen fájdalmat érezte, és elsötétedett minden. Nem hallotta az ifjú rémült kiáltását, nem látta, ahogy sikerült magát kivágnia a rátámadó két lovas között, és vágtában elmenekülnie. Azt sem érezte, ahogy a vérző homlokú vezér föléhajol, lecsatolja derekáról a tőrövet, a marka egyre gyengülő szorításából kiveszi a díszes tőrt, és sem, ahogy megvetően belerúg.
– Fuss csak, fuss csak, kicsi őz!