A sárkány zöldellő szemeiben helyeslés villant, kinyújtózott, hogy az asszony minden porcikáját alaposan megfigyelhesse: a karmos lábait, hosszú nyakon ülő őshüllő fejét, rézszínű pikkelyekkel borított testét, bőrredős szárnyait, hosszú, tarajos redőkkel borított farkát.
Elveszettnek érezte magát a városkában, amit ő hihetetlenül nagynak érzékelt. Igyekezett megjegyezni az utakat, de a szeme nehezen szokott hozzá a sok egyforma ház megkülönböztetéséhez.
Mégis lett volna valaki, aki hamarabb megtalálta ezt a völgyet? Cseri nem mesélt ilyesmiről...
Látta rajta a bizonytalanságot, és nem tudta, hogyan válaszoljon, mivel ő idegen volt minden emberi településen, hosszú élete alatt kerülte ezeket a helyeket...
Ott álltak egymással szemben, mindkettőn látszott, hogy aggódott a másikért, és a levegőben félbe maradt egy mozdulat...
Közelről látta a zöld szempárban a gyilkos dühöt, egy pillanatra mintha maga a Sárkány nézett volna rá. Felsikoltott...
Nehezen vette rá magát, hogy visszatérjen a házhoz, a léptei lassúak voltak, a kutyákat is csak megsimította. A házból kiszűrődött hangok szerint még otthon voltak...
Az őzbak jutott eszébe, akivel a pataknál találkozott, és érezte, hogy már nem akar több lenni, mint az az egyszerű erdőtünde, aminek született.
Az ember még mindig lelkendezve elsietett, látszott rajta, hogy nem tudja leplezni az örömét. Az elf hosszan nézett utána...
Ha senki nem jön oda, akkor egyedül leszek. Ha jönnek, akkor meg együtt álmodunk egy közösséget...
