Borka másnap reggel duzzogva ült ki a könyvével a diófa alá, miután kiterelte a juhokat, és látszott az arcán, hogy fel van háborodva. Anyja sejtette, hogy honnan fúj a szél, és nem nagyon törődött a helyzettel, Szineril azonban egy idő után odaült mellé.
– Nem értem, édesanya miért mondja, hogy kevés nekem, amit itthon tanulok. Rendesen elolvasom, amit mond, és el is magyarázza, amit nem értek.
– Édesanyád jót akar neked – kezdte az erdőtünde, mert már ő is rájött, hogy a kislánynak az a baja, hogy nem akar elmenni innen. – Annyi szép hely van a világon. Te is jártál már sokfelé. Találtok másik otthont.
– Ha elmegyünk, velünk jössz?
A gyermeki, ártatlan kérdés szíven ütötte Szinerilt. Hiszen ő pontosan tudta, hogy semmi keresnivalója ebben a kis családban, bármennyire megkedvelte is őket. Tudta, hogy valahogy el kell magyaráznia ennek a kis teremtésnek, hogy ő teljesen más világ lakója, nem illik közéjük. Kezébe vette a könyvet, amit Borka olvasott. A képeken városok, hegyek, térképek voltak.
– Látod, édesanyád ezt a sok mindent szeretné neked megtanítani. Már ismered ezeket a betűket, amiket én csak nehezen tudok kiolvasni, és érted, mit írtak a könyvbe. Az én népem rúnákat ír, a gyermekek nálunk azt tanulják meg. És a tudás nem csak könyvekben van, hanem folyton mesélik az öregek a fiataloknak, és így megy ez, mióta világ a világ.
– Milyenek azok a rúnák? – Borka itta az erdőtünde szavait.
Szineril az ujjával jeleket rajzolt a földre. Aztán ő maga is döbbenten nézte, mikor rájött, hogy mennyi ideje nem írta le a saját nevét. A belső nevét, azt, amit ki sem mondanak, csak nagyon ritkán, nagyon fontos eseményeken. Azt a nevet, amiben benne van a családja, a múltja és a sorsa. Azt a nevet, amit csak nagyon kevesen tudnak egymásról, és ahogy saját magukat is csak nagyon jelentős eseményeken hívják.
– Mit írtál le?
– Ez a nevem.
– Ilyen sok betűvel írják azt, hogy Szineril?
Szineril egy pillanatra elbizonytalanodott. Mennyit mondjon el ennek a kis emberlánynak a szokásaikról?
– Ez a teljes nevem. Az, amin csak néha szólítanak. Olyankor, amikor nagyon fontos történik az életemben.
– Elmondod? – kíváncsiskodott tovább a gyermek. Ha valamit a fejébe vett, nehezen lehetett eltéríteni.
– Inkább leírom a te nevedet, jó? Az, hogy BORKA.
Eltörölte tenyerével az írást, és leírta a rúnákat.
– Az én nevem is hosszú: Szárazhegyi-Meggyes Borbála. Azt írd le, légy szíves!
A földre írt jeleket a kislány megpróbálta lemásolni a könyvébe. Közben Szineril új sort kezdett. Azt, amit szintén nagyon régen nem látott már leírva. Ami az íjára volt festve, réges-régen. „Az életért.” Nézte egy darabig a betűket, és vágyódást érzett, hogy elveszett íja helyett újat készítsen. Tenyerét a betűk felett tartotta, majd elsimította a földet.
Az íj iránti vágy olyan erőssé vált benne, hogy már azzal a szemmel járta az erdőt, hol nőnek azok a fák, amelyekből elkészítheti. Egy kivételével mindent megtalált, de azért az egyért majd messze kell mennie. A legnehezebb feladat a szarvas megtalálása volt, akinek az életét kell adnia a fegyverért. Sokat járt utána, kereste, elmélkedett rajta, és átgondolta, hogyan ejtheti el.
– Szineril! Gyere be, kérlek, mondani szeretnék neked valamit! – szólt ki utána Cseri, mikor felbukkant néhány kérgehántott faággal a ház előtt. Az erdőtünde óvatosan letette a fát, és követte a nőt, kezéről és a kölcsönvett késről közben lesöpörve a forgácsot. Cseri a késre mutatott. – Erről lenne szó!
Szineril elvörösödött, és átnyújtotta a kést. Cseri szó nélkül elvette, majd mikor a férfi megszégyenülten elindult volna kifelé, folytatta.
– Azt hiszem, tudok neked helyette kölcsönadni valamit, amit jobban tudnál használni!
Az asszony egy övet tartott a kezében, melyen egy bőrtokban hosszú pengéjű kés függött.
– Ez az enyém, de most nincs miért hordjam. Ameddig szükséges, odaadom neked. Ahogy elnézlek, az öve is jó lesz, nincs valami férfias derekad.
Szineril megilletődve vette át az övet, és a derekára csatolta. Kivette a kést a tokból. Hibátlan penge volt. Látszott, hogy nagyon gondosan bántak vele.
– Vigyázz rá, ajándékba kaptam! – tette hozzá az asszony, és mielőtt a férfi megszólalhatott volna, kiment a házból.
Kettőt fordult vele a világ, le kellett ülnie. Két tenyere közé fogta a kést. Meg sem érdemel ekkora tisztességet! Kereste az emlékeiben, hogy kapott-e ő valaha ekkora önzetlenséggel valamit, vagy adott-e ilyet bárkinek, de nem talált. Most már biztos volt abban, hogy az íját el tudja készíteni, de nem tudta elképzelni, hogy tudja ezt az asszonynak meghálálni.