A lenyugvó nap vöröslő fénye betűzött a nyiladékon, és aranyló körvonalat adott a vonuló csordának. A szarvastehenek gázoltak először a patakba, nyomukban a borjakkal. Néhány fiatal bika oldalról vette bele magát a vízbe, majd a fák közül kilépett a király. Hatalmas termetű öreg szarvasbika volt, kimért mozdulatokkal mozgott, és csak úgy áradt belőle az erő. Csodálatos látvány volt, lélegzetelállító.
Olyan lény, akivel nem mindenki méri össze az erejét.
Szinerilnek pont ez jutott eszébe róla, és elbizonytalanodott.
Amióta követte ezt a csordát, folyton az öreg bikát figyelte, a helyet kereste, ahol megküzdhet vele. Megsimította oldalán a hosszú pengéjű kést. Jó anyagból van, bírni fogja a csatát, bár a saját tőrének jobban örült volna. De most nem ez aggasztotta. Saját magában nem bízott.
Egyszerre érezte magát fizikailag is kicsinek a hatalmas termetű állathoz viszonyítva, ami igaz is volt, és esélytelennek is. Csak arra tudott gondolni, hogy élete felét egy tükörpalotában töltötte, ahonnan, ha vadászni mentek, az szórakozás volt. Játék. Eleinte nem is értette, mi ez a rengeteg ceremónia, mire elejtenek valamit, miért a rengeteg díszes ruha, ami erdőbe teljesen alkalmatlan, de mivel megmosolyogták miatta, megpróbált alkalmazkodni. Aztán el is felejtette, milyen a valódi vadászat. És most itt ül egy tölgy lombsátra rejtekében, és az esélyeit mérlegeli. Szánalmasnak érezte magát.
A szarvasok lassan elvonultak, az utolsó tehenek háta tűnt el a túloldali sűrűben. A bika még ott állt a nyiladék közepén. Várt.
Szineril összeszorította a szemét, hogy ne is lássa az elmúló esély utolsó pillanatait. Mikor mégis felnézett, a szomszédos fák egyikén egy árny megmozdult. Egy hiúz! A nemes állat lassan kinyújtózott az ágak rejtekében, ásított, majd határozottan Szinerilre nézett. A tekintete szinte sokkolta! A büszke ragadozó úgy nézett, mintha a szemein át Cseri figyelne. Még a mozdulat is olyan volt, ahogy a nő fordítja a fejét, azzal a jelentőségteljes félrenézéssel, amivel mutatja, hogy ő úgyis tudja. Az elf ismét behunyta a szemét, és amikor kinyitotta, már a vadász volt, az, aki megküzd a szarvassal. Az íjáért kéri az életét.
A bika még ott állt a tisztáson. A két akarat egyszerre mozdult, és a hatalmas állat elindult, hogy útja az alatt a tölgy alatt vezessen el, ahonnan végzete figyeli, tenyerébe simuló fegyverrel. Az ugrás pontos volt, a döfés halálos, a hatalmas állat még egyszer felbőgött, megpróbált felállni, de a második szúrás végleg a földre terítette. Még látta, mielőtt a halál fátylat húzott volna elé, ahogy az erdő fia égre emelt arccal hálát ad, és megköszöni áldozatát. Mint ezer és ezer őse az idők eleje óta.
Kicsit távolabb egy hatalmas hiúz huppant hangtalanul a földre, és hátra sem nézve elsétált.