Az eső már csendesedett, de mély sötét maradt utána, elnyelve az utcai lámpák és a házfalakra tűzött éjszakai fáklyák fényét. A feliratot, az „Ília kincsei” -t csak egy árva lámpa világította, mintha már maga is álomra készülődött volna. A főtér kihalt volt, a sátrak egykedvűen áztak, rajtuk teherként lógtak a ponyvák. A templom súlyos kőtömbje úgy ült a tér Virányos-patak felé eső oldalán, mint egy marcona őr.
Csak egy pillantást vetett az ősi épületre, de ennyi elég is volt, hogy hangokat véljen hallani a múltból, nevetést, lakodalom zsivaját, fegyvereket. Holt hősök búcsúztatását, ahogy fegyvertársaik viszik a túlélők sorfala között. Ez a templom már itt állt azelőtt, hogy ők megérkeztek volna a völgybe, emlékezetéül egy régen volt településnek, melynek a neve is eltűnt az évszázadok viharában. Ahogy mellette elsétált, már látta a híd masszív formáit. Lelassította a lépteit, mert érezte, hogy hevesebben ver a szíve. Mint aki először akar bekopogtatni az ajtón, ami mögött a szeretett nő áll, de nem tudja, viszontszeretik-e.
Lassan tette kezét a híd korlátjára. A hideg kő ismerős volt, mint mindegyik ebben a városban. Emlékezett. A hídi csatára, ahol megsebesültek. Akkor még élt Cseri, akkor még mindaz, ami itt van, álom volt csupán, gondolat és tervrajz. Érezte, ahogy ez a bonyolult formájú híd, aminek őse évszázados, elnyúlik a múltba, és az, ami épp a tenyere alatt érződik, az ő munkájuk nyomán vált valósággá. De mindez már csak emlék, ahogy Cseri alakja is az. Itt már minden csak emlék. És minden emlék fáj. Azért is nem járt erre emberemlékezet óta.
A fájdalom, a gyász egy pillanat alatt tört fel.
Nem tudott tovább menni. Nézte a patak tükrén elpattanó vízcseppeket. Sírt az ég.