Az étel valóban pazarul sikerült. Vacsora után volt, aki elheveredett a füvön, volt, aki a tűz mellett üldögélt. Borka el sem akart mozdulni Szineril mellől, és gyanakvó pillantásokkal figyelte Irniket.
– Ne félj tőle – mosolygott az erdőtünde a kislányra, de ő csak megrázta a fejét.
– Nem félek tőle, mert édesanya sem fél. De csúnya! Nem olyan kedves, mint te! Hideg, ahogy néz!
Alighanem nemestündére még nem mondták, hogy csúnya. Irnik külseje gyönyörű volt, de a lényében volt valami távolságtartó ridegség. Távolabb is ült le a tűztől, idegen volt itt.
– Reggel elmegyek néhány napra – mondta a tűzbe Szineril.
– Nem is baj, ha nem leszel itt, van egy olyan érzésem, hogy látogatónk lesz. Lenn a faluban találkoztam nem túl kedves emlékű volt férjemmel. Ahogy beszélt velem, biztosan forgat a fejében valamit.
– Édesanya, édesapa mitől lett ilyen gonosz? – nézett fel Borka őszinte felháborodással.
– Apád nem gonosz, csak nem tud belegondolni, hogy mások mit szeretnének. Csak azt fogadja el igaznak, amit ő gondol. Meg ilyesmik. De ez nem gonoszság.
Borka elgondolkodott, miközben kezével babrálta Szineril köpenye szegélyét.
– És ezt meg lehet gyógyítani? Az ilyen emberek fejét? Mert akkor én olyan orvos leszek, ha nagy leszek. Édesanya, van ilyen orvos?
– Igen, úgy hívják, pszichiáter. De most már ideje aludni menned!
Cseri feltápászkodott a fűből, és elindult a ház felé a gyermekkel. Csend volt, csak a nyári bogarak neszeltek, az állatok az istállóban, és az erdő hangjai. A két elf a parazsat nézte, ahol fel-fellobbantak a lángocskák.
– Jó látni, hogy felépültél. Nem gondoltam, hogy túl tudod élni. A királynő nagyon akarta… – Irnik elharapta a mondat végét.
– Tudom – bólintott Szineril. – Ne is beszéljünk róla!
– El kell mondjam, mert bánt a lelkiismeret. Mi nem akartunk megütni téged. Nem is tettük. Csak ő.
– Aron? Emlékszem az arcára. De már mindegy. Csak hagynának végre élni! Nem gondoltam, hogy Ilanában ennyire forr a bosszú dühe. Bárcsak tudnám, miért teszi.
A nemestünde felkönyökölt, úgy nézett Szinerilre. Kétségei voltak, hogy elmondhatja-e.
– Nem tudom pontosan, de mindig valami jóslatról beszéltek veled kapcsolatban. Erről csak fél szavakkal szóltak, azt is onnan tudom, hogy Aron sokszor mondta felháborodottan, hogy az úrnő még vele sem osztja meg, csak a tanácsosaival.
Szineril elfordult, nem akart emlékezni. Elege volt a rosszul sikerült királyi életéből, hallani sem akart többé jóslatokról. Tényleg ekkora gyűlöletet érez az az asszony a gyermekei miatt? Túl akart lenni rajta, az íját elkészíteni, és végre hazamenni a népéhez, ahová tartozik. Megkeresni a fiát, aki ifjú létére bátrabb volt, mint ezek a híres katonák, még az is, aki itt ül az ő tüzénél.
Hamarosan Cseri érkezett vissza, kezében hozva néhány apróságot: három kicsi poharat, amit szépen letett eléjük, és már töltötte is bele az átlátszó nedűt.
– Hoztam az uraknak egy kis pálinkát a legjobb fajtából. Eperfahordóban érlelt. Ez jó! – kacsintott a tiltakozó Szinerilre. – És koccinthatnánk a gyönyörű tőröd visszakerülésére!
Szineril ujjai közé fogta a kicsi poharat, és hozzáérintette az asszonyéhoz. A nemestünde sem tehetett mást, mint hogy igyon a köszöntésre. A nő nevetett a köhögésén.
– Majd megszokod! – és cinkosan nézett az erdőtündére. Az rájött, hogy a nő forgat valamit a fejében, és végiggondolta, mi történt vele a múltkorában. Amikor a második kör pálinkát kínálta körül Cseri, akkor látta csak azt a macskaszerű villanást szemében, amitől éber lett. Fejét kicsit megbódította az alkohol, de nagyon figyelt.
A nő olyan arcát mutatta, amivel eddig még nem találkozott. Hízelkedve beszélgetni kezdett a volt testőrrel, kérdezgette, meséltette. Szineril el nem tudta képzelni, mi lehet a célja.
– Nahát, csak nem szomszédom a tündérkirálynő? – nevetett fel egyszer. – Itt lakik valahol a közelben?
A nemestünde sokatmondóan intett, látszott rajta, hogy kapatos.
– Persze, azon a helyen, amit ti Istenkereszti domboknak hívtok. De azt a helyet, a palotáját senki meg nem találja, ha a királynő nem akarja! Rejtve él, te meg, emberasszony, azt soha nem is láthatod! De tündérféle is csak akkor, ha hagyják, hogy oda bemenjen. Nekem sem nyitják ki többé a palota kapuit, nem ám! Sebaj, innentől a magam ura leszek.
Cseri még egyszer megtöltötte a poharakat, de ezúttal csak kettőt.
– Akkor ezt most a szabad életedre! – és összekoccantotta Irnikével. – De ha mégis arra járnék, sehonnan sem tudnám, hogy az már az a hely? Valami jele csak van!
– Van bizony, egy nagy fehér kőkereszt van a domb lábánál. Az a domb az. Nem találod meg, hol nyílik a kapu, mert rejtve van. Fent a dombon. Fel kell menni.
Szineril döbbenten látta a siker villanását Cseri szemében. Hirtelen rájött, hogy azért itatta le Irniket, hogy kitudja tőle a palota pontos helyét. Megrázta a fejét, és ahogy a nő felállt, hogy elinduljon a ház felé, utána fordult.
– Cseri!
Lassan tápászkodott fel, érezte, hogy az ital helyet kért az izmaiban. A nő megvárta.
– Ezt nem teheted! Ne menj oda! Soha nem térsz vissza élve! – kérte szinte könyörögve.
– Hiszen ezért nem tőled kérdeztem. Te nem mondtad volna meg – mosolygott rá Cseri. – Nem megyek oda. De tudnom kell, hol van. – Visszanézett a tűz mellett heverő nemestündére, és szemében lesajnálás volt. – Ennyi pálinkától kikészülni! Amatőr!
Szineril kényelmetlenül érezte magát ettől a kijelentéstől, épp mondani akart valamit, amikor az asszony meglágyult tekintettel fordult felé.
– Neked jó utat kívánok! Járj szerencsével! – azzal eltűnt az ajtó mögött.
Szineril visszaült a tűz mellé. Irnik felkönyökölve ránézett.
– Jó neked!
– Miért?
– Szeretnek itt téged.
– Tudom.
Irnik elnézett a ház irányába.
– Micsoda asszony! Majdnem olyan, mintha a mifélénk lenne. Kicsi, vékony, törékeny, de a természete! Hogy tud haragudni! Mondjuk, nem olyan szép, még annyira sem, mint egy erdőtünde.
Szineril hallgatott. Nem akart belegondolni, kit is akart most megsérteni ez a pökhendi nemestünde. Inkább magára húzta a köpenyét, és elaludt.