Kezdett elfáradni. Hajnal óta úton volt, és bár nem haladt túl gyorsan, délutánra már kezdte érezni, hogy pihenni kellene. Több helyen kellett elkerülnie embereket, és egy helyen már azzal is találkozott, hogy település lett ott, ahol eddig csak a természet volt az úr. Egyre kevesebb a helye a magafajtának, konstatálta szomorúan, és visszább vonult.
Egy napsütötte réten hevert el pihenni. Nézte a kergetőző felhőket a feje felett, élvezte a késő délutáni nyári nap meleg sugarait, és csak csendben élvezte, hogy él. Egy volt az élettel, érzett más élőket, a mellette vonuló szarvascsordát, mely szemet gyönyörködtető méltósággal haladt, a kis rovarokat, melyek ott beszélgettek körülötte, és tudta, hogy nem messze tőle, bent az erdőben csörgedezik egy kis patak.
Kezdte magát teljesnek érezni. Visszakapta az Istenanya tűjét, az őseitől örökölt tőrét, és az új íja is hamarosan kész. Már csak a saját élete fájából kell hozzá egy darab, és be tudja fejezni. Ehhez a fához indult el és azért, hogy útközben lássa a családját.
Nem találkozott velük azóta, hogy Ilana párja lett, az esküvőn látta őket utoljára. Ha vágyódott is haza, valahogy mindig úgy fordult az idő, hogy a királynői udvar útra kelt, és ő nem arra ment, amerre szeretett volna. Néha látta a klánjuk nyomát útjuk során, de a királyi menetből nem tudott kilépni hozzájuk. Aztán az édes szavak mindig elfedték a hiányt és a vágyódást, és csak valami furcsa üresség maradt a helyén. És ez a sok-sok üresség most fájt.
Szineril felkönyökölt a fűben, és hosszan nézett a vonuló szarvasok után. Elnézte a büszke bikákat, a felszegett fejjel vonuló teheneket, a rendetlenkedő borjakat, és az udvarban töltött élete jutott eszébe. Nemesnek lenni a nemesek között. Csodálta őket. Hatalmasak voltak! Megközelíthetetlenek. Furcsa érzés kerítette hatalmába, ahogy nézte a vonulást. Érezte saját kicsiségét. Bármennyire magas volt is erdőtündének, az udvarban szinte mindenki nagyobb volt, mint ő. És az emberasszony is csak egy egészen kicsivel volt alacsonyabb nála. Vágyott volna ő is hatalmasnak lenni és erősnek!
Ha most meg lett volna a pipája, még egy kicsit elmerengett volna a fűben, de így már újra útra kélt. Az erdőbe térve a patak felé vette az irányt, hogy igyék. Éhes nem volt, és ahogy magát ismerte, még sokáig jár anélkül, hogy ennivaló után kelljen néznie, de friss vízre már vágyott.
A patak mellett már állt valaki. Szineril ösztönösen megállt, figyelt. A fák közül csak átsejlett a formája ennek a kecses lénynek. Fiatal őzbak volt, minden mozdulatából áradt az ifjúság ereje. Szőre fényes volt, tartása elegáns, úgy állt a patak mellett, mint egy ifjú királyfi. Ő is észrevette a csalitosban álló elfet, tekintetük összetalálkozott. Szineril elbűvölve nézte. Lassan sétált ki a patak menti tisztásra, úgy, hogy az őzbakkal végig figyelték egymást. Végül az őz szép, nyugodt mozdulatokkal a vízre hajolt és ivott. Az elf is letérdelt a patakparton, és tenyerébe vette a hűs vizet. Ittak egymás mellett, mintha ez a két erdei lény mindig is összetartozott volna. És ekkor megértett mindent. Az őzbak még egy jelentőségteljes pillantást vetett rá, majd egy gyors ugrással eltűnt a sűrűben.