Volt valami nyugtalanító abban, hogy az erdei szekérúton tündérlovasokat látott az ember. Egyébként sem volt jó összefutni velük, ezzel a kiszámíthatatlan, kétszínű népséggel, éa Cseri nem emlékezett rá, hogy valaha is látott volna tündérféléket a Somlyónak ezen a részén. Szerencsére! Ha éppen nem tettek keresztbe, nem lehetett tudni, barátok-e vagy ellenségek. Hamisak voltak, hazugok, alattomosak természetüknél fogva. A fiatalasszony épp ezért nem szerette volna, ha a lovasok észreveszik. Lehúzódott az útról a fák közé és várt.
A három fegyveres néhány lépésre haladt el mellette, mégis észrevétlen tudott maradni. Meghúzódott a bokrok sűrűjében, onnan figyelte, mi történik. Megdöbbentő volt, amit látott: mint egy vadászzsákmányt, vonszolták magukkal áldozatukat, akiben azt sem lehetett felismerni, miféle. Valami köpenybe csavarva vitte két lovas, és az út porát seprő hosszú, szőke haja mutatta, hogy ő is valami elf lehet. Arcán vérfoltok voltak, és nyöszörgő szavait nem lehetett érteni, csak sejteni.
Biztos volt benne, hogy nem kel fel ennek a szerencsétlennek már a nap. Nehéz szívvel hagyta ott leshelyét, de se nem tehetett semmit, és igazából nem is akart. Tündérféle. Nem az ő népe.
Ahogy a délután kezdett estébe hajlani, többször is eszébe jutott, amit látott. Nem szeretett volna összetűzésbe keveredni a jövevényekkel, mégsem hagyta nyugodni, ahogy a foglyukkal bántak. Végül alkonyat előtt elhatározásra jutott: utánajár a dolognak. Akármiben is mesterkednek ezek a lények, ne az ő otthona környékén tegyék!
Nem volt nehéz követni a nyomokat, mert a szekérúton haladtak, majd a patak folyásának fordultak. A vadcsapást követte a csapat a patak mentén. Itt már Cseri óvatosabban haladt, mert minden jel arra mutatott, hogy az elfek letáboroztak. Füst illata volt a levegőben, valami ételt is sütöttek. Hangokat hallott, megállt. Látta, hogy nem állítottak őrt, biztonságban érezték magukat, a lovakat is csak kikötötték a tisztás szélére.
Az asszony közelebb lopakodott.
Öt tündérféle ülte körül a tüzet, páncélingükön megcsillant a rőt fény. A fiatalasszonynak ráncba szaladt a homloka, mert délután csak három lovast látott. A foglyot eleinte észre sem vette, és épp arra gondolt, hogy se híre, se hamva, talán megszökött. De nem volt ekkora szerencséje. Egy magas fa alsó ágához kötözték kíméletlenül, ebből a helyzetéből nem szabadulhatott. Vérfoltos, szennyes inge, amelyet a kevés betűző fénynél is jól ki tudott venni, zaklatott múltat sejtetett. Alélt volt, talán nem holt.
– A fiúnak sikerült megszöknie – mondta az egyik vékony, magas férfi a maga nyelvén. Az asszony nagyon fülelt, mert nem értette jól ezt a nyelvet. – Velünk kellett volna jönnötök!
Ami ezután elhangzott, abból csak szavakat értett. Valamiért jutalmat kapni, átok, ilyesmiket értett meg a különös dallamú nyelvből.
Sercegett a sülő hús a lángok felett, a beszéd egyre nagyobb jókedvet sejtetett. Előkerültek kések, tőrök, ahogy a pecsenye megsült részeit lekanyarították. Az egyik elf, ahogy a tőrét előhúzta, gúnyosan felnevetett. Ahogy felállt, látni lehetett daliás termetét. Odament a fához kötözött áldozathoz, megnézte, talán meg is ütötte. Az felnyögött, tehát még élt. Aztán felkiáltott, szívbe markolóan, fájdalmasan.
Ezt már nem akarta Cseri végignézni. Mivel úgy tűnt, éjszakára letáboroztak, inkább visszaosont a sűrűsödő homályban a szekérútra, és hazafelé fordult.
Távol jártak a gondolatai, míg a juhokat és a baromfit rekesztette el, lovait rendezte. Szórakozottan tálalta a saját vacsorájukat, tette a tányérokra a kenyeret, vajat, sajtot. A lánya szavai hozták vissza a valóságba.
– Édesanya, míg elvoltál, elláttam a bárányokat. Ugye holnap visszük a tiszta gyapjút a vásárba?
– Hogy mit? – kapta fel a fejét Cseri. – Holnap?
Igen, hajnalban kellene indulni. Hogy is feledhette el!
– Még össze sem készítettem mindent!
– Ó, azt már elvégeztem! – nevetett a kislány, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, ahogy beleáll a munkába. Cseri nézte, és csodálkozott. Hiszen még csak kilenc éves! Milyen talpraesett, hogy megnevelte az élet!
Az éjjel rémálmai voltak, többször felriadt. Saját magát látta menekülni kicsi gyermekével a kezében, felkapaszkodva szekérre, rejtőzve furcsa házakban. Volt ilyen, jutott eszébe az egyik megébredéskor, és lelkét bántotta a tudat, hogy nem messze tőle ölni készülnek. Azon járt az esze, hogy ezt a szerencsétlent visszaviszik valahová, ahol már eddig sem bántak vele kesztyűs kézzel. De hát tündérek. Mi köze van hozzájuk?
(Fotó: Bálint Brigitta)