Még el sem érte az utolsó emelkedőt, Szineril már érezte magában az idegességet. Időtlen idők óta nem járt erre. A táj megváltozott, az ösvény másfelé kanyarodott, a csalitos helyén fák nőttek és a sűrűség helyén tisztás áll. Látta favágás nyomát is, de a nyom régi volt.
Meglassúdtak a lépései, de nem azért, mert már egy napnál is többet ment egyfolytában. Félt attól, mi várja. Mi lesz, ha már nem lesz ott?
Aztán meglátta. Termetével uralta a tisztást, és égre emelt karjaiban értek az zamatos körték. Ez volt az ő lélekfája.
Rácsodálkozott, mennyit nőtt azóta, hogy nem járt erre. Ilyen sok idő telt el az életéből? Ennyi hiábavaló év?
Közelebb ment, egészen az árnyékába, és érezte, hogy a fa jól van. Látta a törzsén a vihar okozta sérülést, ami majdnem kicsavarta, de azt is, hogy már kiheverte, a letört ágak helyett újakat növesztett.
Megérintette a törzsét. Aztán az egész testével hozzásimult. Érezte benne az életet, ahogy önzetlenül adja javait a világnak. Örült volna, ha a családja erre jár, és itt találják meg, de nem volt erdőtünde szállás a környéken.
Leült a földbe markoló, göcsörtös gyökerek között, érezte a létet. Mesélt neki ez a vidék szépeket, rútakat is. Az az összeomlott rom, ami ezernyi ásító ablakával idézte az emberek letűnt korát, még mindig ott csúfoskodott néhány órányi járásra tőle. Most vadak nem lakták, ezeket a csúf, emberforma lényeket nemrégiben kergette el egy erdőtünde nemzetség. Nem érezte, hogy a családja velük lett volna, ők innen messzebb jártak, a napnyugta irányából érezte őket.
A környék most békés volt, szelíd szél fújt, ahogy az este elkövetkezett. Ragadozó állat nem járta a vidéket, a többit csak érzékelte, nem készült vadászni. Megpihenni akart, kialudni a nagy útját idáig.
Álmában újra látta magát gyermekként, testvéreivel kergetőzött a nagy szikla mellett, ahol annyira szerettek lakni. Nővérei néha megcibálták, ha hangos volt, és fivérei is helyretették, ha csintalan. Mert ő szertelen volt és vad, ment a saját feje után.
Aztán felnőttként látta magát, ahogy a hódító sereg előtt állt, mint vezér, a tündérkirálynő férje. Ezüst vértje ragyogott a napfényben, keze a tőre markolatán, és várta, hogy kiadja a parancsot a támadásra. És akkor érezte meg, hogy ezek a katonák most az övéire fognak támadni. Egyszerre a szívébe hasított, hogy Ilana királynő nemestündéi az erdőtündék vérét készül ontani, a legcsekélyebb érzelem nélkül. Ekkor megingott., de a parancsot ki kellett adnia. Látta magát elborzadva nézni a rohamot, ahogy a könnyűlovasok rátámadnak az ő rokonaira, és tudta, hogy ezt az öldöklést ő nem akarja.
Nem hagyta, hogy tovább tartson. Megállíttatta a rohamot, visszaparancsolta a sereget, akik már így is megrészegedtek a vértől. Békét kínált a megtámadottaknak. Aztán látta Ilanát, ahogy dühtől eltorzult arccal ordít vele, és megüti őt. Kétszer ütötte pofon, de nem a pofon fájt, hanem hogy nem értették meg őt. Nem ölhet szórakozásból! Hát nem értik? Onnantól semmi becsülete nem volt. És ez az álmában is fájt.
Aztán a fiáról álmodott, ahogy kézen fogva vezette, bejárták az istenkereszti dombok környékét, és mutatta neki mindazokat a csodákat, amelyeket minden erdőtünde gyerek megtanul. Kelin csillogó szemmel figyelte, próbálgatta a fogásokat, amiket tőle látott, és ez büszkeséggel töltötte el. De ekkor megjelent Ilana, és kitépte a kezéből a fiát – erre felébredt.
A körtefa ágait vadul rázta a szél. Az éjszaka közepe volt, teljesen sötét. Az eget sűrű felhők borították, a levegőnek esőillata volt. Szineril összehúzta a köpenyét, és megborzongott. Az álom is nyomasztotta, az idő sem volt kedvére. Felkelt és elindult. Ha a családja azon az úton jár, amelyiken szokott, úgy tervezte, hamar megtalálja őket. Szerette volna, ha a vihar nem nyílt terepen éri, az elmúlt időben elkényelmesedett, elszokott attól, hogy az ilyen időjárást a szabad ég alatt kelljen eltölteni.
Végül az eső elől egy sziklapárkány alá húzódott be, és úgy várta a napfelkeltét. Fázott. Eszébe jutott a gyapjú melegsége, és a gyapjúról, ahogy Cseri fon az asztalnál. Sebesen pergeti kezében az orsót, sárkányszemű gyűrűje csillog. Mosolyog a sötétbe és csendesen énekel. És ő lopva figyeli, mintha nem is nézné, mert nem illendő. Figyeli, ahogy hullámos, vörös hajtincsei körültáncolják az arcát, karcsú termete finoman hajlik, ahogy a munka üteme diktálja. Milyen fiatal még, és már elhagyott asszony. Kemény nő, egyedül a vadonban.
Lassan pirkadt, de nem akart fényesedni: vigasztalanul esett az eső. Szineril az arcába húzta a csuklyáját, összefogta köpenyét, és útnak indult. A világosban, úgy remélte, nem megy el a csapat mellett.
Először a tüzeket látta meg, aztán hallotta a beszéd és énekszó odaszűrődő dallamát. Megállt, figyelt, próbálta meglátni a családja jelenlétének jeleit, az őzbak képével díszített sátrat. Talán túl figyelmetlen volt, vagy az őrök voltak nagyon ügyesek, de meghökkent, mikor kéklő pengét szegeztek a torkának. Fegyveres állt vele szemben, és kutatón nézett rá. Szineril tudta, hogy legalább ketten a háta mögé kerültek.
– Békével jöttem! – kezdte, és a jószándékát mutatva feltartotta üres tenyerét. – Szineril vagyok a Holdfényvére nemzetségből. Édesanyámat keresem.
– Nem ismerlek! – szólt az őr, és hangja hideg volt. Támadástól tartanak, vonta le a következtetést ebből, és saját hadvezetése jutott az eszébe. Kényelmetlenül érezte magát.
Az őr sokáig fürkészte. Szineril feszengeni kezdett a nálánál alacsonyabb férfi kutató figyelmétől, akiről érződött, hogy hozzá képest sokkal képzettebb harcos.
– Kérlek, higgy nekem! – folytatta tovább, próbálta meggyőzni a harcost. – Messzi útról érkeztem! Nagyon sokáig nem jöhettem haza. Eressz be édesanyámhoz! Marila a neve, talán ismered.
Könyörgését az őrök megszánták, vagy csak nem akartak ennyit vesződni vele. Egy sátorba terelték, amelynek ajtaja háttal állt a tábornak. Szineril leült a földre. Fázott a nyirkos ruháiban, de Itt már legalább nem esett az eső. A szíve nehéz lett, nem így képzelte a hazatérést.
Sokáig várt. Nem hallotta a tábor zaját, nem érzett semmit a közelben levőkből, és az idő múlását is csak onnan érezte, hogy nagyon éhes lett. Három napja nem evett, és ki tudja, meddig fogják itt tartani.
Már a reménytelenség fojtogatta, mikor nyílt a sátorajtó, és az őr lépett be rjta.
– Gyerünk kifelé! Itt van egy Marila nevű asszony a Holdfényvére nemzetségből, neki valaha volt egy Szineril nevű fia. De ha nem ismer rád, ne várj kegyelmet!
A szíve a torkában dobogott, ahogy édesanyjához közeledett. Az ezüstös hajú idős asszony szemében a csodálkozással vegyes örömöt olvasta ki, aki végül megsimította Szineril arcát.
– Hát hazajöttél, fiam!
(Fotó: a cserkúti körtefa)