A vihar megtépázta a körtefát, sok gyümölcs hevert a földön, de nagy kár nem esett. Úgy látszik, minden vihart túl lehet élni, jutott eszébe erről, mikor kezébe fogott egy letört ágon maradt körtét. Beleharapott. Az íze már jó volt.
Felnézett a koronába, és megpróbálta megérezni, hol van az ág, ami az ő íjának része kíván lenni. Aztán fürgén mászni kezdett fel, egyre feljebb. Ahol már olyan vékonyak voltak a gallyak, hogy az ő súlyától is meghajlottak, megállt. Nem messze, csak kartávolságon volt egy félig lehasadt ág, amelyet most szakíthatott le a szél, de félig még tartotta magát. Ezt vágta le a tőrével. A lombok között hasalva tartotta, és próbálta úgy fogni, nehogy leessen. Mikor jó fogást talált, körülnézett a tájon. Messze el lehetett látni az egymást követő dombok felett, déli irányban is, ahonnan érkezett. Tekintetével azt a meredek hegyvonulatot kereste, amit az emberek Somlyónak hívnak. A messzeségben kéknek látszott, az út előtte hosszúnak, de hívta oda valami. Az íj, amit elkezdett, ott várja. Be kell fejezni.
Hamar lemászott a fáról, és a levágott ágból lehasított három akkora darabot, ami az íj szarvához és markolatához szükséges volt. Az örökölt tarisznyát teleszedte körtével – talán örülni fognak neki -, és futva indult a hegyek irányába.
Nem is tudta, mi hajtja igazán. Az egymást követő dombokat hamar átszelte, és hogy útján rövidítsen, egyszer még az emberek faluja mellett is átvágott – igaz, éjszaka. Hajnalban pihent csak le egy keveset, mert már izmaiban érezte a fáradtságot, és nem akart ereje végén megérkezni. Az ismerős erdőben már bátrabban haladt, nagyobb zajjal, mint erdőtünde szokott, mégis meghallotta a dulakodás hangját.