Az eső nem kerülte el a kis erdei ház környékét sem, de a vihart a hegy elterelte. A friss nedvességtől életre kapott a legelő füve, így aznap annak távolabbi végébe hajtották a juhokat. A két kutya álmosan figyelte a jószágot, sok dolguk nem akadt. Borka vigyázott az állatokra, anyja az erdőt járta. Régen nem gyűjtött már gombát, a száraz idő nem kedvezett neki. Most viszont végig akarta nézni a termőhelyeket, szárítani valónak télire. Jól bement a sűrűbe, a távolabbi tisztásokat is bejárni.
A közeledő léptekre felfigyelt, de mert ember hangja volt, nagyon nem ijedt meg. Nagy termetű férfi jött a hegyről, a körvonalai alapján látta, hogy a favágó az. Mivel semmi dolga nem volt vele, gondolta, elkerülik egymást. Nem így történt, a favágó egyenesen odament a tisztásra, ahol ő szedegette a gombát.
– Asszony! Zavar minket az elf! – dördült rá durván.
Cseri felnézett. Sok mindenre gondolt volna, de ilyen beköszönésre aligha.
– Jó napot! Ne zavarja, neki is helye van az ég alatt.
A helyzet egyik pillanatról a másikra lett fenyegető. A férfi egyre közelebb jött, és a nő már bánta, hogy mikor reggel felövezte magát, nem kötötte fel a kését.
– Zavar minket, hogy a tündérkével élsz! Vannak rendes férfiak a hegyen!
Cseri már tudta, mire megy ki a dolog. Körülnézett bármi után, amit fegyverként használhat a harcban, mert hogy az lesz ebből, abban biztos volt.
– Semmi dolgod az én életemmel! – vágott vissza, és elindult a legelő felé. Ha a kutyák meghallanák, az adna némi esélyt. A férfi utánaugrott, de nem érte el. Cseri futott lefelé, ahogy a lába bírta, de a favágó csakhamar beérte. Érezte a nyakán a szorítást, a durva tapogatást, ahogy az ruhát próbálja letépni róla. A bőröve a derekába vágott, ahogy a férfi szorította, de ő csizmás lábával rúgta, éles körmével tépte, ahol érte. Alig kapott levegőt, az életet jelentette, ahogy a szorítás engedett a nyakán, mert a favágó két kézzel próbálta róla letépni az övet. Cseri egy nagyot rúgott, ezzel sikerült kiszabadulnia, és újra menekülőre fogta. Már nem is érezte a fájdalmat, csak egy célja volt: valahogy letaposni magáról ezt a szörnyeteget.
Egyszerre engedett a szorítás és a férfi elfordult tőle. Cseri az elhomályosuló szemével csak a mozgást vette észre, az elfköpeny-színű foltot. Nem látta, ahogy Szineril futva jön a fák között, hogy a tőre gombjával üti arcon a támadót, aki vérző orrát szorítva támolyog el a tisztásról. Nem látta az érkezőt, csak homályt, amelynek olyan színe volt, mint egy elf arca és haja.
Látni Cseri összevert arcát, a vöröslő nyomot a nyakán, a feltépett inge alól kivillanó bőrét és a horzsolást a derekán megdöbbentő látvány volt. Szineril tehetetlennek érezte magát, mert a nő nyöszörgött fájdalmában, és ő nem tudott segíteni.
– Tudtam! – zihálta Cseri, megpróbálva látni. – Tudtam, hogy nem mész el anélkül, hogy ki ne egyenlítsd a számlát.
Szineril megfogta a fiatalasszony küzdelemtől véres kezét, és tiltakozón megrázta a fejét.
– Nem! Maradok. Én vigyázni akarok rátok!
Cseri megpróbált volna felállni, de mindene fájt.
– Óvatosan! Segítek! – próbálta támogatni, de Cseri csak a fejét rázta.
– Mennem kell! Borka lent van az állatokkal az erdő mellett. Ha ez a vadállat rámegy…!
– Elmegyek érte! Most magaddal törődj!
Cseri nem tudott felállni. Szineril próbálta tartani, de túl nehéz volt.
– Megoldom! Hagyd! – tiltakozott az asszony, de lábai nem engedelmeskedtek. Visszaroskadt a földre.
A szarvas bőrét és húsát elhoztad – szólt ekkor az erdőtünde magában. – Hol van most az az erő?
Tenyerét a nő hátához támasztotta, majd gyengéden ölbe vette, és elindult vele lefelé, a ház irányába. Bevitte, óvatosan az ágyra fektette. Mire Cseri összeszedte maradék erejét, hogy legalább a csizmáit lerúgja magáról, már hallotta is, hogy terelik be az állatokat, és a következő pillanatban az ajtóban feltűnt Borka. A gyermek halálra vált arccal szaladt az ágyon fekvő anyjához.
– Semmi baj! – nyugtatta a gyermeket Cseri, és bátorítóan mosolygott. – Megmaradok. Téged nem bántott?
– Szineril eljött értem. Azt mondta, vigyázzak rád, mert megsebesültél. Édesanya, mit tehetek?
– Csak maradj itt! – fogta a gyermek puha, kis kezét. Aludni, az lett volna jó. De tudta, hogy sok a dolog. Jön az este, rendet kell tenni.
– Maradj! Mindent elvégeztünk Borkával. Pihenj! – Szineril hangja határozott volt és megnyugtató.
Az asszony nem tudott pihenni. A fájdalom kényszerítette, hogy összegömbölyödjön. A hasa, a bordái fájtak, a nyakán égett a bőr, a torkában érezte a szorító kéz nyomát.
– Borzasztó látvány lehetek! – szégyenlős hangja alig jött ki a torkából.
– Ne törődj vele! Az a fontos, hogy meggyógyulj.
Cseri látta lánya és az erdőtünde férfi szemében a féltést. A gyermek mindenáron segíteni, gondoskodni szeretett volna.
– Édesanya, főzzek neked málnalevélteát? Mikor a hasad fáj, azt szoktad inni.
Borka térült-fordult, és máris tüzet szított a kanna alatt. A két felnőtt komolyan nézett utána.
– Köszönöm, amit értem tettél! Nagyon bátor vagy! – kereste az elf tekintetét az asszony, már amennyire ki tudta nyitni égő szemeit.
Szineril szívét melegség töltötte el, ahogy a hálatelt szavakat hallgatta.
– Bár ne kellett volna megtennem! Nem ilyen visszatérésre gondoltam – észre sem vette, hogy ujjai közt tartja Cseri kezét. Amikor eszmélt, zavartan elengedte. – El is feledtem! Hoztam nektek valamit!
Elővette a tarisznyából a körtéket, és letette Cseri elé, a takaróra. Borka jelent meg a teával és ahogy ránézett a gyümölcsökre, azonnal tudta, hogy mifélék.
– Ezek a fádról vannak, ugye?
– Honnan tudtad? – nézett rá csodálkozva Szineril.
– Biztos voltam benne, hogy valamilyen gyümölcsfád van – mosolygott a kislány, és miután a csupor átadásával lett szabad keze, átölelte az elfet.
Cseri tenyere alatt ott gömbölyödtek az érett körték, de alig észlelte. A fájdalommal küzdött, ami el-ellepte és az ájulás szélére sodorta. Aztán valami a hasához ért, és jóleső, gyógyító meleget adott. Ez a valami Szineril apjától örökölt szőttes tarisznyája volt. Cseri félálomban magára simította, és hagyta, hogy a kellemes, szelíd tündérmágia tegye a dolgát.
Szineril megnyugodva látta az asszony elpilledő tartásán, hogy csillapodik fájdalma. Átgondolta, mit tud még segíteni, hiszen itt a gyermek, és jön az este. – Hagyjuk édesanyádat pihenni!