A kis házra az éjszaka jótékony takarója borult. Az asztalon szokás szerint gyertya égett, de most Cseri ébredő arcát világította meg. A fiatalasszony még mindig úgy feküdt az ágyon, ahogy délután odakerült. Észlelte, hogy mellette Borka szuszog, úgy-ahogy magára húzva a takarót, és kezével édesanyját fogja. Cseri megsimogatta a kicsi kezet.
A padon, ahol máskor aludni szokott, most Szineril éberen ült, és faragott valamit. A kis kés pengéje meg-megcsillant, és forgács hullott a ruhájára, amit mindig gondosan összegyűjtött. Amikor észrevette, hogy figyelik, abbahagyta a faragást, és odatérdelt az asszony ágya mellé.
Csendben nézték egymást. Cseri megsimította a hasára terített tarisznyát.
– Köszönöm! Ez nagyon jó!
– Édesapámé volt – magyarázta Szineril, és az apjára gondolt. Nem tudta róla, hogy gyógyító, sem azt, hogy így belelát az idők folyamába.
Cseri elmosolyodott.
– Jó ember lehet édesapád!
A csend elmélyült. Mindketten a saját gondolataikban jártak. Szineril az apjára gondolt. Mennyi tudást vihet magával a csillagösvényen! Egy egyszerű erdőtünde, aki egész életében mást sem vitt véghez, csak csendesen tette a dolgát. És ez volt a minden. Elnézte a szőttes mintáit, ahogy az asszony ujjai közül mutatta magát, de ő csak a szép színeket látta benne. Csak hagyd! – hallotta fejében apja hangját, de már nem úgy öregesen, ahogy a minap. Tudta, hogy most már égi segítője van, és hálás lett a szíve.
Cseri fejében az járt, hogy makacs szokása, a nadrágviselés megvédte a gyalázattól. Folyton újraélte, ahogy a favágó tépi róla a ruhát. Biztos volt benne, hogy nem úszta volna meg ilyen könnyen a kalandot, ha szoknyát visel, ha kevésbé erős az öve, és ha nem érkezik meg Szineril. Megborzongott a gondolatra, hogy az erdei ember kéznyomától szennyes lett a ruhája és a teste. Úgy érezte, ezt már nem tudja elviselni.
– Segíts felkelnem, kérlek!
– Korai lesz az még! – csitította Szineril, de Cseri már ült is fel.
– Megfürödnék. Biztos nincsen meleg víz.
Az erdőtünde segítségével átjutott a kis kamrába, ahol a kályha és a fürdődézsa volt.
– De jó, hogy van még víz a ciszternából! – rogyott le a kályha mellé Cseri, mert állni még nehezére esett. – Képzeld, azt olvastam, hogy a régi világban volt olyan szerkezet, ami mindig melegen tartotta a vizet. Az volt abban a könyvben, hogy azt is az áramosság csinálta. Érdekes, nem?
Szineril sohasem szívlelte az emberek korát, az összeomlás előtti világot, de nem akarta megbántani a fiatalasszonyt.
– Megengeded, hogy meggyújtsam a tüzedet? – kérdezte inkább helyette, és hogy ne is látszódjék, mire gondol, a tapasztott falú kis kályhával kezdett foglalatoskodni. Gyújtóst aprított, majd tenyere egyszerű mozdulatától már éledtek is a szikrák, lángra kapott a rőzse.
– Hihetetlen vagy, hallod-e! – nevetett fel Cseri. – Hogy csináltad, hogy a kezedben meggyulladt a tűz?
Szineril úgy nézett a saját tenyerébe, mintha még sohasem látta volna. Most az egész légies lénye különös lett egy pillanatra, idegen, az arcvonásai pedig nem emberiek. Csak a tekintete, amivel az asszonyra nézett, az maradt ugyanolyan őszinte és nyílt.
– Hát – kezdte tétován -, nekem ez ilyen.
– Én meg gyufával vacakolok – nevetett tovább Cseri, aztán a kezét a hasára szorította. – Ez most fáj.
– Bántottalak? – hajolt le mellé az erdőtünde aggódóan.
– Dehogy is, csak a nevetéstől megfájdult a hasam – magyarázta Cseri, hogy megnyugtassa. – Olyan furcsa, hogy hasonló vagy hozzánk, mégis egy külön világ. Nem csoda, hogy nem keverednek a népeink. De nagyon jó, hogy így tudsz tüzet rakni. Jó itt ülni a kályha mellett.
Hallgatták a tűz pattogását, Csakhamar kellemes meleg lett a kamrában. Cseri a ruháját igazgatta ott, ahol a szakadás volt rajta. Szennyesnek érezte magát, és szennyes volt rajta minden ruha.
Szineril értette a mozdulatot, azt, hogy miért érzi fontosnak az asszony a tisztaságát.
– Ez csak ruha. Ing és nadrág. Ez nem te vagy.
– Tudom! – mosolygott az asszony, és a hajából is kiszedett néhány erdei avardarabot. Felnézett az erdőtündére, aztán behunyta a szemét. – Azon gondolkozom, vajon jól lett volna, ha aznap felkötöm a késem. Nem hiszem, hogy elrettentette volna. Ilyen még nem történt, mióta itt élek. Tényleg ideje elmenni, fordul a világ kereke.
– És hova mennél? – Szineril leült mellé, és mindkettejük hátát jótékonyan melegítette a tapasztott kályha.
Cseri a kezére támasztotta az állát, úgy révedt a távolba -, Sokat gondolkoztam rajta. Arra jutottam, egyetlen ismert település sem vonz. Nemesfehérvárra visszamennék – mondjuk, fél évre. Annyi pont elég belőle. A környező városokat meg hagyjuk! Falu? Meg sem ért. Néha azon gondolkozom, odaköltözöm a vörösmáli völgybe, és aki akar, épít mellém házat. Aki elfogadja a Sárkányt, és akit a Sárkány is elfogad. Ha senki nem jön oda, akkor egyedül leszek. Ha jönnek, akkor meg együtt álmodunk egy közösséget. Erre gondoltam. Olyan lenne, mint valami menedék.
– Ília – mondta elgondolkozva Szineril. és mikor a nő értetlenkedve nézett rá, hozzátette. – Menedék a mi nyelvünkön úgy hangzik, ília. Nagyon szép, amit elmondtál. Lehetnék a szomszédod?
Cseri felnevetett.
– Hát persze! Akkor ezennel meg is alapítottuk képzeletbeli településünket!
Szineril eljátszott a gondolattal.
– Az nem baj, ha nem lenne házam, csak egy elf sátor, amiben ellaknék? Nem való más nekem. Járnám az erdőket, és az utam mindig visszavinne a völgyedbe. Ha a sárkányod is megtűrne.
Cseri messze nézett, túl a kis kamrán, el az időkbe.
– Ő nem az én sárkányom. Ő a Sárkány. Hatalmas lény és nagyon ősi. Nem gondoltam volna, hogy valaha is kapcsolódhatok hozzá, de csodálatos élmény volt.
– A gyűrűddel hívod?
A nő a sárkányt formázó ékszerre nézett, szeretettel megsimogatta, nevetett.
– Dehogy is! Ezt a gyűrűt úgy csináltattam. Lerajzoltam, az ötvös pedig elkészítette. Azért hordom, mert szeretem. A Sárkányt bármikor megszólíthatom, de csak úgy nem zavarjuk egymást. Ő olyan, mint egy jó barát. Egy lelki társ. Egy hatalmas segítő. Pontosan emlékszem rá, milyen volt, amikor először megszólított. Vágytam elmenni Vörösmálhoz, szinte vonzott magához. Amikor felmásztam a rozsdaszín sziklákra, megéreztem a Sárkány erejét. Álmodtam már róla korábban, de mikor a valóságban megpillantottam, az varázslatos volt!
– Te láttad a Sárkányt?! – Szineril szinte levegőt sem kapott a döbbenettől. – Az nem adatik meg bárkinek! Lehet, te vagy a Sárkánymágus?
Cseri tiltakozón rázta a fejét, közben lassan, támaszkodva felállt a kamra padlójáról. – Nem hiszem. Én a tények embere vagyok, egy teljesen egyszerű mérnök, aki idekeveredett a vadonba. Nem tudom, ki lehet a sárkánymágus, de aligha egy elvált asszony Nemesfehérvárról. És most menj ki, kérlek! Megfürödnék!