A nyár a végéhez közeledett, a dolgos napokat békés esték követték, majd azokat ismét munkával teli nappalok. A kamra polcain gyűltek a lekvárok, zsákokban magvak, szárított gombák, fűszernövények. Szineril eleinte értetlenül nézte a tüsténkedést. Ő csak néhány fűszernek való növényt szárított, amit aztán az övén viselt zacskóba tett.
– Ezzel ízesítjük a húst, ha sütjük – magyarázta Cserinek. – Még régen, mielőtt palotalakó lettem volna, mindig volt nálam ilyen. Mást nem is teszünk el télire, csak ezeket a szárított növényeket.
– De azért nem bánod, ugye, ha én tartalékolok? – nézett rá jelentőségteljesen az asszony, miután mind eltűnt a maradék lekvár az üst aljáról. – Nagy duzzogva csak elfogy valahogy tavaszra!
Cseri a sok feladata között igyekezett kedves és szelíd maradni, de voltak harapós időszakai. Aztán mindig megenyhült látva, hogy a helyükre kerültek a dolgok. Szineril gyakran járt el a háztól, szívesen vadászott vagy ment a patakra halászni. Olyankor sokáig elmaradt, de az estéket igyekezett a menedékháznál tölteni. Szerette, ha ő készít vacsorát a megfáradt anyának és lányának, mert bár nem értette, miért kell ennyi mindennel készülni a télre, elfogadta, hogy Cserinek ez fontos. Azon kívül úgy gondolta, hogy neki, aki világ életében fegyverrel élt, kötelessége vigyázni arra, nehogy valami támadás érje a kis erdei otthont.
Már éppen tért volna vissza a házhoz, mikor szokatlan hangok ütötték meg a fülét. A kutyák egy nyitott kocsit ugattak körül, amit két fekete ló húzott. A lovak idegesen topogtak, de a két kutyát nem fogta vissza senki. Cseri hangját hallotta meg, ahogy egy férfivel beszél, és ahogy közelebb lopózott, ráismert, kivel. Az a férfi jött el, Szárazhegyi Gábor, aki a szálahídi fogadóban fenyegetően ült le az asztalukhoz. Most is egészen közel állt Cserihez.
– Tehát megbeszéltük! Ha megjössz, jelentkezel nálam.
Szineril visszább húzódott. Nem tudta, ezt most mire vélje. Nem akart találkozni ezzel a magas, erős emberférfivel, aki valahogy mégis Cserihez tartozott. Nem is tudta, kell-e egyáltalán jelen lennie, vagy teljesen felesleges lenne ott. Majd megbeszéli vele Cseri, ha rá tartozik. Elindult a patak felé, talán halat tud hazavinni. Aztán meggondolta magát, és mégis a dombok felé fordult. Mire rájött, hogy céltalanul kóborol, már a nagy kőkeresztet is látta, és az úton egy ismerős kocsit, Ilana királynő sétakocsiját, melyet hófehér lovak húztak. A tündérhölgy is észrevette Szinerilt, intett a kocsisnak, és mire az erdőtünde eltűnhetett volna, már mellé is értek.
– Á, kedvesem, micsoda öröm ismét látni téged! Gyönyörű vagy, mint mindig! – szólította meg a királynő. – És ez az ing! Látom, öltözékedben is visszatértél a fajtádhoz.
Szineril megrázkódott a szóra, érezte belőle a megvetést, a szúrást. Nem tudott mit mondani, csak nézte fagyosan szép volt asszonyát.
– Ó, hallom, az erdei ház asszonya hamarosan elköltözik – csevegett tovább Ilana.
– A tavaszon – felelte Szineril, de szavaira kacagás volt a felelet.
– Ne hidd! Hiszen most ment érte a férje! Ha tudnád, milyen gazdag! Nehéz ellenállni ilyen vonzerőnek, meg különben is, városi hölgy nem erdő szélére való. Kár, hogy elköltözik, pedig már kezdtem megkedvelni. Add át üdvözletemet neki, kérlek! És mondd meg, ha a városban járok, meglátogatnám! Istennő áldjon!
Szineril Ilana távozása után sokáig úgy állt a szélfútta perjével benőtt mezőn, hogy azt sem tudta, mi történik körülötte. Aztán a kocsi a fekete lovakkal elrobogott az úton, de nem látta rajta sem Borkát, sem az anyját. Nehezen vette rá magát, hogy visszatérjen a házhoz, a léptei lassúak voltak, a kutyákat is csak megsimította. A bentről kiszűrődött hangok szerint a háziak még otthon voltak. Bemenni nem érzett vágyat, valami visszatartotta. A szarvasbőrrel tett-vett, végül összerendezte. Nézegette, ha elmenni készül, mit vigyen magával. A néhány szőrme kell a városban az asszony és a lánya számára? Nagyot sóhajtott. Végül leült a fűre az udvari asztal mellett, és azon gondolkozott, hogyan lesz tovább.
Nyílt az ajtó, és Cseri lépett ki rajta. Eleinte nem is vette észre az elfet, csak a szépen összerendezett holmiját az asztalon. Körülnézett, végül meglátta lent ülni a földön.
– Nem jössz be a házba? – kérdezte, de hogy nem volt válasz, gyanút fogott. – Valami baj van?
– Nem akarlak zavarni. Láttam, itt volt a férjed.
Cseri közelebb ment az erdőtündéhez, de az elutasító mozdulatot tett. Az asszony mindezt nem értette.
– Gábor? És? Ez most baj? Elment.
– Te is mész, ugye?
A nő a kérdésből nem érezte ki a lemondó hangsúlyt. Ideges volt a látogatója miatt, hát türelmetlenebb hangot ütött meg.
– Persze, de ezt már megbeszéltük. Most amúgy is gond van, alig tudtam kimagyarázni, hogy mi történt az erdőben.
– Mindegy már. Ha visszamész a városodba…
– De nem megyek vissza a városomba! – szakította félbe Cseri. – Hiszen megbeszéltük! Nem értem, miről beszélsz! Gábor azzal jött, hogy megtámadtad és majdnem megölted a favágót, emiatt a faluban azt határozták, hogy jó lenne, ha elmennénk. Ezt is bőven elég volt kimagyarázzam, Erre most jössz ezzel a sok sületlenséggel! Nem értem, mi zajlik itt!
– De elmész vele!
– Gáborral? Eszemben sincs! Kitől hallottad ezt?
– Ilana – kezdte Szineril, de Cseri szemében olyan harci tűz lobbant, hogy elharapta a mondatot.
Cseri nagy levegőt vett, és ahogy kifújta, már érezni lehetett, ahogy feltámad a szél. Azt, hogy mire gondolt, le lehetett olvasni az arcáról. Sarkon fordult, be a házba, és mire Szineril az ablakhoz ment, azon át az látszott, hogy feszesre igazítja a zubbonyát, lesimítja a nadrágját, a dereka felövezve, és a haját fésüli össze halálosan nyugodt mozdulatokkal erős fonattá. Kint egyre erősebb lett a szél. Amikorra Cseri kilépett az ajtón, már tépte a fákat.
– Vigyázz Borkára, kérlek! Mindjárt jövök!
– Hova mégy?
– Kitekerem ennek a nőnek a nyakát!
– Ne! Ne menj oda! – próbált Szineril a nő elé kerülni, ahogy az Csinost hozta ki az istállóból. Cseri egy pillanat alatt felült a ló hátára. – Nem mehetsz oda! Soha többé nem térsz vissza!
De már csak a patadobogásnak mondhatta. A szél zúgása lassan elhalt, és baljós nyugalom ült a levegőben.
Borka nézett ki az ajtón.
– Édesanya?
– Megkért, hogy vigyázzak rád… amíg vissza nem jön.
A kislány hozzásimult, megérezte, hogy Szineril aggódik.