Hajnalban, a zaklatott álmokkal teli éjszaka után útra keltek. Az állatok elé szénát vetettek, nem eresztették ki őket. A két, szekér elé fogott ló kötelességtudóan fordult az útra. Az asszony és a lánya álmosan ültek a bakon. Egyszer csak nagyot zökkent a szekér, ahogy Csinos, jobb oldalon haladó ló elé csipkeág csapott. A máskor nyugodt kanca idegesen felhorkant, és amíg Cseri próbálta fogni, a másik ló, Érdem kőre lépett. A kis egyensúlyvesztés megbillentette a szekeret, a gyapjúból egy jó ölnyi kihuppant az útra.
– Hogy az a…! – ugrott le Cseri az földre, s ahogy fordult, látta az öt lovas hátát, lobogó fehér-arany köpenyüket. Utánuk eresztett még egy cifra átkot azzal kapcsolatban, hogy mit csináljanak a vicces kedvükkel.
Feldobta a gyapjat a szekérre, de akkor meg a csipkeágba akadt meg. Remélte, hogy a távolodók után elér az átka, biztos volt benne, hogy tündérkezek munkája a sok kellemetlenség. Körülnézett, mi lehet még akadály, és hirtelen ráismert. Igen, ez az a hely, ahol tegnap a csapatot követve betért az erdőbe. De mi lehet a fogollyal? Őt nem látta a lovasokkal elmenni. Meghalt volna? Szabadon nem engedték, ezt tudta biztosan.
– Borka, vigyázz a szekérre, én körülnézek! – adta a gyeplőt a lánya kezébe Cseri, és óvatosan elindult az ösvényen. A tűz hamvát hamar megtalálta, s a fán a kötél rostjait. Vérnyom nem volt sehol.
A patak felé néhány ág hevert letörve. Cseri a nyomot követve botladozva ereszkedett le a patakmederbe. A tündeköpenyt már messziről észrevette, a köveket markoló véres kezet, a hullámokon fodrozódó szőke hajtincseket.
Azt, hogy tündérféle testét találta meg a patakban, csak sejtette. Arca véres volt, ütésektől feldagadt és felismerhetetlen. Kihúzta a vízből a légiesnek látszó lényt, aki még így is nehéz volt. A magas partra felvonszolni szükség volt minden erejére. Ki fog hűlni! – villant belé a felismerés, mert a hajnal csípős volt. Lebontotta a sebesültről a vizes felsőruhákat, majd saját kabátjába burkolta be a reszketőt.
Csak lóval tudom elvinni! – gondolta végig, és csakhamar az egyik lóval és vastag takaróval tért vissza. A reggeli hűvösben Cseri maga is fázott, hamar visszavette a gyapjúszőttes kabátot, helyette takaróba burkolta a patakból kihúzottat, és üggyel bajjal, de feltette a lóra. Így könnyebb volt haladnia.
A kislány értetlenkedve nézte anyját, aki a szekéren gyapjúba burkolta a takarót, s benne azt a valamit.
– Visszamegyünk a házhoz.
– És a vásár?
– Megyünk a jövő héten. Addigra új fonalat is készítek.
Borka hátra-hátrapislogott menet közben a furcsa, holdvilágszín bőrű szerzetre.
– Ez mi?
– Elf – válaszolta egyszerűen az anyja.
– Az mi?
– Olyan lény, amivel jobb nem találkozni.
Gondolatok ültek a szekéren mellettük.
– Akkor miért visszük haza?
Ekkor már lassan beértek a saját legelőik közé.
– Neki is jár még egy esély. Nem való halni hagyni senkit sem.