A vénasszonyok nyara előtt szokás szerint megérkezett az eső. A vigasztalan, szürke idő a házba kényszerítette anyát és gyermekét, csak Szineril járta a vidéket. Aggódott szeretteiért; nem bízott Istenkereszt nemestündéiben, sem a favágóban, sem a falusiakban. Gyakran viselt álcát portyázásai alatt, amit újra tökéletessé gyakorolt, akkor senki meg nem láthatta. Csak akkor vált meg tőle, mikor az erdei házhoz közelített, nem akart úgy megérkezni, hogy otthonról nem látják. Szívében őrizte Cser kérését, hogy vele őszinte legyen, és az álca, amivel láthatatlanná tudott válni, számára nem fért bele abba a fogalomba.
Ahogy az ajtón belépett, először az asztalt látta meg az ablak előtt. Utána vette észre a rajta kiterített nagy lapokat. Cseri ott állt fölötte, és a beszűrődő fényben tanulmányozta. Felnézett az ajtónyitásra. Szineril víztől csöpögő köpenyének láttán kissé meghökkent.
– Vigyázz a térképemre, kérlek! – kezdte, mert féltette ezt a ritka kincset. – Azért nem hozok ide se gyertyát, se lámpást, nehogy valami összemaszatolja.
Az erdőtünde megvált az esőáztatta ruhadarabtól, még hosszú haját is úgy rendezte, hogy kárt ne tegyen a lapokban, úgy ment közelebb az asztalhoz. A foltokkal és vonalakkal gazdagon telerajzolt ábrák neki nem mondtak semmit, az emberek betűit pedig nagyon nehezen olvasta.
– Itt vagyunk most, ez a sötét folt a Somlyó – magyarázta Cseri. – Ez a hosszan futó kék vonal tőlünk délre a Szála. Itt, ha a folyót követjük, vannak a nagyobb városok, Folyószeg, Aranypatak, Nemesfehérvár, Látókő. Azon túl, attól délnyugatra már a Balatenger öble kezdődik, a Szálán túl pedig, keletre a nagy róna. Ha a Somlyótól észak felé nézünk és északkeletnek, ezek a Zöldmezői-dombok, amit a Gara folyó kerít körbe északról majd nyugatról.
Cseri ujjait követve értelmet nyertek jelek és a színek. Szineril még sohasem látta így a szülőföldjét. Végigsimította tenyerét a barna-zöld tájon, amelyet Cseri Zöldmezői domboknak nevezett, és hirtelen megmarkolta szívét a honvágy.
– Innen származom. Ez a szülőföldem, a Szilara.
– Szilara? Az az elf neve? Arra még nem jártam. Út sincs nagyon.
– Embereknek. – Szineril rájött, hogy a szavai sértők lehetnek, ezért hamar kijavította magát. – Neked megmutatnám.
– Jól van, na! – nevetett a nő. – Értem én! Hagyja csak a két nép békén egymást!
– Nem! – tiltakozott Szineril. – Azt mondják, azért nincs ott sem út, sem település, mert régen, az Összeomlás előtt ott határ volt. Ez volt a tündérnépek szerencséje, mert ott szabadabban élhettek az őseink.
Cseri hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Nagyon neheztelsz ránk! De nézd csak! Igazából ezt akartam megmutatni. Itt, tőlünk keletre van a Sárkány földje. A Vörösmáli-sziklák, és alatta a Virányosvölgy. Ez az a föld, ahol szívesen élnék. Nem tudom, neked tetszene-e, meg kellene nézzed. Amikor ott jártam, eljátszottam a gondolattal, milyen házat terveznék oda. Még egyetemi társaimmal voltam ott, nagyon-nagyon régen. Ha látnád, milyen szép!
Szineril figyelte a fiatalasszony elrévülő pillantását, és vágyni kezdett megismerni a földet, amelyet kedvese ennyire szeret. Aztán Cseri visszatért a mindennapok gondjai közé.
– Persze, ahogy lassan megyünk bele az őszbe, inkább azon kellene elgondolkodni, hol akarjuk tölteni a telet, ha már innen mennünk kell. A Vörösmál vadonában nem lehet, főleg nem gyerekkel, és nem úgy, hogy felkészülni sincs idő. Arra gondoltam, hogy Virányosvölgyhöz legközelebb Nyírhegy városa van, ott kitelelhetnénk. Egy nagyobbacska síkság, a Nyír síkja, és egy folyócska, a Ména választja el őket egymástól. Valahol egészen a kisváros szélén kereshetnénk helyet tavaszig, hogy neked se legyen annyira kellemetlen. De ha nem jönnél velem…
Szineril komolyan nézett az asszonyra. Látta rajta a bizonytalanságot, és nem tudta, hogyan válaszoljon, mivel ő idegenkedett minden emberi településtől, hosszú élete alatt igyekezett távol tartani magát tőlük. De abban biztos volt, hogy Cserivel akar menni. – Megesküdtem a Sárkány előtt, hogy vigyázlak és védelmezlek. Az eskümet mindig megtartom. Egy telet csak ki lehet bírni abban a városban.
–
Egy telet csak ki lehet bírni. Pedig ezek a telek már nem azok a telek! Amikor még térdig érő hó fedte az utakat, és a kemény hidegben elkélt a nemezcsizma és a vastag bunda. Nem ilyen locspocs, mint ez, amikor kis patakocska folyik az utca kövei között Vörösmál irányából.
Régen járt erre. A eleinte lóháton vagy gyalog járták be a környéket, de akkor még nem volt utca, és nem voltak a domboldalban elbújó vagy hivalkodóan leskelődő házak, csak csalitos, vadvirágos mező és vegyes erdő. És ha behunyja a szemét, most is érzi a tájat olyan vadnak, olyan megszelídíthetetlennek, mint mikor először mutatta meg Cseri. És ha még jobban elcsendesedik, szinte látja maga körül a tavaszi fűben legelésző lovakat, a sűrű bokrok útvesztőit, a síkon lelassúdó patak köveket kerülgető útját. Látja Borkát, ahogy pillangót kerget, és szinte érzi a tenyerében az ő kezét… Igen, itt minden rá emlékeztet.
Szerencsére hosszú az utca, és a máskor fürge erdőtünde lépések is lehetnek lassúak. Mert, ha eljut a sziklákból faragott lépcsőig, ami a sziklateraszhoz vezet, akkor szembe kell nézni a múlttal. Akkor kiderül, hogy kinyílik-e neki a régi kovácsoltvas kapu, és át tud-e lépni rajta. Lesz ereje hozzá, hogy szembesüljön azzal, már végképp egyedül van a gyászával, talán örökre?