A Ména folyó kanyarulatát elhagyva kinyílt a táj, és már látszott a Virányosvölgy tölcsér alakú mélyedése. A folyón egy régi kőhíd maradékán tudtak átkelni, ahol Cseri a lovakat gyalog vezette át. Borka nem nagyon mert a leomlott köveken lépegetni, őt Szineril emelte át a kényes helyeken. Utána már gyorsabban haladtak. Az ősz megszínezte a tájat, a völgy két oldalán felfutó cserjés vöröses foltjait a fák sárga és sötétzöld lombja váltotta. A Vörösmál rozsdás sziklái úgy meredtek az ég felé a szemközti hegyoldalon, mint két természetes kapuszárny.
A Virányos-patak nagy kanyarulata után megálltak a lovasok. A szép, lassú ügetés után, amivel ezidáig haladtak, jólesett megállni. Nézelődtek, élvezték a tájat a meleg, nyarat idéző időben.
– Pihenjünk? – fordult hátra az asszony a lemaradó párja felé.
– Nekem kényelmesebb a saját lábamon – Szineril már szállt is le a nyeregből. Nehéz volt neki lóval bánni, elfáradt.
Borka, aki eddig az anyja ölében ült a nyeregben, fürgén leugrott a földre, majd felmászott a másik lóra. Próbálgatta, hogy tud kényelmesen elhelyezkedni rajta, átállította a kengyelt, aztán gyors ügetéssel elindult a völgy túloldala felé. Cseri egy pillantást vetett Szinerilre, aztán ő is ugrasztotta a lovát. Az erdőtünde hosszan nézett utánuk.
A völgy bejáratánál, jóval távolabb attól a helytől, ahol ők átkeltek, egy rom látszott. Nagy kövekből rakták, valaha komoly épület lehetett, de mostanra csak néhány fala állt, és egy rész a tető boltozatából, valami magas kéményszerűséghez támaszkodva. Ember alkotta építmény volt, de lakatlannak tűnt. Mégis lett volna valaki, aki hamarabb megtalálta ezt a völgyet? Cseri nem mesélt ilyesmiről.
Ahogy közelebb ment, már látta a komoly támpilléreket, a lőrésszerű ablakokat. Aztán megérezte a levegőben a füst illatát. Lakta valaki ezt a romot.
Óvatosan közelített, szerette volna, ha látják rajta a békés szándékot. Nem tudta elképzelni, ki élhet ilyen elhagyatott vidéken. Valószínűleg nem vadak, hiszen akkor a környék koszos, szemetes lenne. Tündérfélére sem vallott, hogy romos kőépületben húzná meg magát. Talán egy törpe, aki a kőfaragásnak él?
Megkerülte a falakat, a túlsó oldalon sem látott senkit. A füst a rom belsejéből szállt az égre, de oda már nem akart bemenni, megzavarni az itt lakó nyugalmát. Inkább a többiek után indult. Tudta, hogy oda igyekeztek, ahova Cseri a kis házat megálmodta.
A két ló legelészett, anya és lánya fent lógázta a lábát a sziklán, mire odaért hozzájuk. Fürgén felszaladt a domboldalon, és leült melléjük.
– Megnéztem a romot, ami ott lent van a völgy bejáratában.
Cseri a tenyerével árnyékolta a szemét.
– Az egy templom volt, találtak róla iratot. Állítólag itt régen volt egy település, de csak ennyi maradt belőle. Még a nevét sem ismerjük pontosan, a történészek két-három elméletet is felállítottak róla. A patak partján még valami malom maradványai is voltak régen, de az már nincs meg, csak egy darab a gátból.
Az erdőtünde elcsodálkozott a hallottakon.
– Ezt honnan tudod?
– Utánanéztem a nemesfehérvári egyetemi könyvtárban. Elég nagy a történelmi gyűjteménye, de nehéz benne keresni. Nem nagyon vigyáztak ezekre az ősi könyvekre. Nekünk, mérnökhallgatóknak könnyebb dolgunk volt, minden kiadványt kincsként kezeltek. Mindegy, nem az a lényeg, hanem hogy utánanéztem ennek a környéknek, de nagyon megváltozott a vízrajz, emiatt nehéz megtalálni a pontokat. A templom formája viszont olyan egyértelmű, hogy beazonosítható volt, hogy ez egy több, mint ezer éves épület. A toronyhoz támaszkodó boltív még áll, de a többi már leomlott. Biztosan szép lehetett, amikor még ép volt.
Szineril nem értette azokat a szavakat, amit Cseri használt, de szerinte nem gondolta szépnek ez az emberformálta épületet. Egyedül az ablakok környéki faragványok voltak megkapóak, hasonlítottak a tündérfélék indadíszítményeihez.
– Jó lenne tudni, ki lakik benne – tűnődött.
– Laknak benne? – kotyogott bele Borka. Cseri is érdeklődve nézett Szinerilre.
– A füstöt éreztem, de belülről szállt. Talán valaki bent, a védett helyen épített egy kalyibát.
Cseri megrázta a fejét.
– Templomba nem szoktak beköltözni. Ez milyen dolog már!
– Lehet, hogy a pap – elmélkedett a kislány.
– Hazavitte a munkát? – nevetett fel az asszony, mert el is képzelte. Aztán a domboldal felé fordult. – Itt, ezen a teraszon lenne jó megépíteni a házat. Kicsit beljebb, ahol már stabil az altalaj. Egy háromszobás épület elférne rajta. Mit szólsz hozzá?
– Én ehhez nem értek. Ha szerinted jó, akkor nekem is megfelel. Azért szeretnéd itt, mert ezen a helyen tör fel a meleg forrás?
Cseri úgy ugrott fel, mint akibe belecsíptek.
– Meleg forrás? Hol?
– Ott folyik le a bokrok mögött, azt hiszem, azt mondátok ti szömörcének. Azt gondoltam, tudod.
Cseri elindult a mutatott irányba, de nem talált semmit. Szineril odalépett mellé, szétsimította a tenyerével a magas perjét, és ekkor már megmutatta magát a kicsi, csillogó vízfolyás. Az asszony megérintette a vizet, és az arcán látszott a döbbenet.
– Ez szinte forró! Honnan tudtad?
Ekkor már Borka is ott pancsolt mellettük.
– A föld mondta – válaszolta teljesen természetesen az erdőtünde.
– És mit mond még? – kíváncsiskodott Cseri, de a párja értette a hangjában megbújó incselkedést.
– Azt, hogy jó helyet választottál.