Egy menyét, négy nyest, három nyérc, egy hermelin. Szép sorban kerültek fel a szebbnél szebb prémek a nagy szűcsasztalra. Az idős elf hosszasan nézte a hibátlan gereznákat, aztán kiismerhetetlen tekintetével Szinerilt fürkészte. Nem emlékezett rá, hogy ezt a fiatal, jó kiállású erdőtündét valaha is látta volna Nyírhegy városában.
– Készíts a jegyesemnek és nekem egy-egy téli köntöst! A jegyesemé jó meleg legyen! – rendelkezett Szineril.
A szűcs végignézte az elé tett szőrmét, úgy találta, a legutóbb hozott darabokkal együtt elég lesz a két ruhadarabra, és a munkája is jól meg lesz belőle fizetve.
– A jegyesedé mekkora legyen, uram?
– Akkora ő, mint én vagyok.
Az idős elf végigmérte az előtte álló erdőtündét, és bólintott.
– Az elejét majd bővebbre szabom, hiszen az ifjú hölgy gyermekáldás elé nézhet.
Szineril ezekre a szavakra meghökkent. Eddig nem gondolt arra, hogy Cserinek lehetne még gyermeke. Aztán bólintott.
– Legyen! Készen lesz a fagyok előtt?
– Holdtöltére jöhetsz érte, uram!
Szineril kilépett a kis műhelyből. Alig egy hete, hogy Nyírhegyen tündérféle szűcsöt talált és megegyezett vele, hogy prémekért cserébe elkészíti téli bundájukat. Ez a gondolat és a vadászat izgalmat hozott nehezen múló napjaiba. Addig elveszettnek érezte magát a városkában, amit ő hihetetlenül nagynak érzékelt. Igyekezett megjegyezni az utakat, de a szeme nehezen szokott hozzá a sok egyforma ház megkülönböztetéséhez. Tudta az utat az ő városszéli szállásuktól a belvárosba és a Nyír hegyére, máshova egyedül nem járt, csak ki a vadonba.
Magányosan teltek a napjai. Cseri munkát vállalt, Borka iskolába járt, neki pedig semmi dolga nem volt. Naphosszat céltalanul kószált, így talált rá a szűcsre. Ameddig vadászott, legalább hasznosnak érezte magát. És közben arra gondolt, hogy Cseri is örülni fog.
Délután felé járt már az idő, hamar sötétedett. Az erdőtündének eszébe jutott, hogy jó lenne a Nyír hegye felé vennie az irányt, ahol az egyik villában a párja már lassan végez a munkájával. Ideérkezésük után nem sokkal egy sétájukon találkoztak össze egy idősebb úrral, akit az asszony még Nemesfehérvárról ismert. Néhány nappal később az úr ráüzent, hogy nincs megelégedve az asszisztensével, és ha Meggyes kisasszony úgy számol még, mint az egyetemen tudott, felfogadja maga mellé. Szineril ugyan ebből egy szót sem értett, de Cseri széles mosolya és az egész lényét átjáró lelkesedés azt jelentette, hogy ez nagy megtiszteltetés. Sajnos ezek után az asszony ritkán viselte a megszokott öltözetét, az emberek viszont mindig megdicsérték a külsejét.
Királymezei professzor villája egy meredek szerpentinút oldalában lapult a hegyoldalhoz. Az őszi fák aranyszegélyű keretet adtak az erkélyes épületnek, és ahogy felnézett a tájba illeszkedő épületre, már egy kicsit el tudta képzelni, amit Cseri megpróbált elmagyarázni, létezhet olyan ház, ahol egy erdőtünde is otthon érezheti magát.
Sokat kellett várnia, leült egy útmenti sziklára, elnézte a messzeséget. A távolban acélkék szalagnak látszott a Ména folyó, távolabb határozott vonalú dombok, hegyek, melynek egyikében szunnyadt a Sárkány. Ott szeretne házat építeni az asszony, akit szeret. Olyan otthont, ahol ő is menedéket találhat. Íliát, ami még csak egy ábránd, de amit úgy álmodtak meg egy távoli erdei házban, hogy természete szerint élhessen benne mindenki, úgy találkozhassanak benne világok, mint ahogy a városi asszony az erdőtündével. Minden különbözőségük ellenére, de a hasonlóságukban összetartozva.
Halk nyikordulással nyílt és zárult a háta mögött a kapu, és az egyenletesen kopogó léptek hirtelen felgyorsultak, ahogy Cseri odaszaladt hozzá. Megérintette a vállát, aztán csak elvesztek egymás ölelésében, egymás tekintetében. Később csendben ballagtak egymás mellett lefelé a szerpentinen. A férfi érezte, hogy párja nagyon fáradt, fáradtabb, mint amilyennek valaha is látta az erdőben élve. Az iskolánál csatlakozott hozzájuk Borka, aki már szépen szabott diákegyenruhát hordott. Ő csacsogott kettejük helyett is.
– Nehéz lehet neked most.
Ezt már otthon mondta az asszony. A csendes kis házikó, melynek ablakai a szőlőskertekre nyíltak, kissé idegen volt, mert csak kevés dolgot hoztak magukkal a Somlyóról, de nem is terveztek itt hosszú távra. Egymásnak adtak erőt a mindennapokhoz. Beszélgettek a Sárkány völgyéről, Ília megálmodott helyéről, ahová egyre ritkábban jutott el anya és lánya, ahogy a nappalok rövidültek.
Szineril válaszul megölelte az asszonyt, most már nem kellett senki bátorítása. Öreg volt az este, kettesben voltak a kis szobában.
– A Somlyón ilyenkor fontál.
Cseri elmosolyodott.
– Akkor abból éltünk, kedves! Visszanézve olyan, mintha egy másik világban lett volna. Szerettem azokat a csendes estéket! Nyugalom volt a házban, minden egyértelmű volt, az erdő, az állatok, a házimunka. Együtt éltünk a teremtett világgal. De jó is volt!
Kinyújtózkodott a párnákkal fedett padon, és Szinerilnek hirtelen a hiúz jutott eszébe, amit azon a nyári alkonyon látott, mikor a szarvast elejtette. Furcsamód akkor is egy elhatározással küzdött.
– Nem tudom, meg fogsz-e érteni – kezdte, de nem nézett Cserire. – Bocsáss meg érte, nem akarlak megbántani. Már régóta gondolkozom rajta, hogy meg kell tennem. És lehet, hogy reménytelen. El kell mennem tőled, remélem, csak egy kis időre. Meg szeretném keresni a fiamat.
Cseri érezte, Szineril zaklatott beszéde nagy belső őrlődést mutat. Megfogta a kezét, így éreztetve, megérti. Várt, ismerte a párját, érezte, hogy van még, ami a szívét nyomja.
– Félek. Attól félek, hogy Ilana is kerestette, mégsem találta meg. Nekem vajon mi az esélyem egyedül, ha nemestünde nyomolvasók tucatjai sem értek el sikert? Lehet, hogy már nem is él. Szinte gyerek, és egyedül ment a vadonba.
Az asszony megsimította kedvese arcát. Az a mozdulat, mely nemrég még rossz emlékekkel volt teli, lassan újra a szeretet jele lett Szineril számára.
– Én azt gondolom- kezdte lassan Cseri -, hogy ha valaki, akkor te meg fogod őt találni. Az anyja elől elrejtőzött, előled nem fog. Azt mesélted, tőled tanult mindent, így te megtalálod a nyomait. Vannak segítőid is, akik arra terelgetnek, amerre menned kell. Csak ha arra emlékszem, milyen „véletlenül” pont ott torpantak meg a lovak, ahol téged sebesülten találtalak, arra kell gondoljak, hogy ezek a jelek neked pontosan megmutatják, merre kell menj. Mint a meleg forrást a minap. Higgy magadban!
Szineril hálás volt párjának a bátorításért és a megerősítésért. Cseri bízott benne, hogy eléri szíve vágyát, és képes lesz megtalálni Kelint. Tudta, hogy az asszony bármit megtesz azért, hogy ő erősödjön, és becsülte őt ezért. Melengette a szívét az is, hogy egymás között egyre többször beszéltek elf nyelven, és még számtalan apró jele volt az ő gondoskodásának. És ő csak egy meleg bundakabátot tud adni télire.
– Holdtölte után indulok. Ne haragudj, hogy magadra hagylak!
– Dehogy haragszom! Tudom, hogy ez neked fontos. És holdtöltéig még van tizenkét nap, azt az időt használjuk ki hasznosan! Cseri szemében csiklandozó fények gyúltak, és ettől megint olyan könnyű lett minden.