Nyugalmasnak tűnt a táj. Az őszi fák már lombjavesztetten álltak a dombok peremén, odébb pedig ónszínű tóvíz fodrozódott lustán. Úgy tűnt, erre az őszre nyugalomra tért a feszült figyelem is. És nagyon jó volt, hogy úgy tűnt.
Az ifjú elfet avatott szem sem könnyen találta volna meg az őrhelyén. Komolyan vette a ráosztott feladatot, jól felkészített harcos volt. Neki most kétszeresen is nyomós oka volt, hogy Ilana királynő határai felé elkötelezett figyelő legyen. Idegen volt ezen a tájon, és az itt élő Bíborlomb nemzetség őt befogadta, mint ágrólszakadt menekülőt. Be akarta bizonyítani nekik, hogy méltó a bizalomra. Ráadásul tudta, hogy a királynő rajtaütést tervez szomszédjain, ezért éberen figyelt.
Éjszaka jött a váltás. Az izmos, erős erdőtünde ifjú észrevétlenül érkezett a védelmi posztra. Mielőtt átvette volna az őrséget, megigazította jellegzetes kardját, készenlétbe helyezte íját.
– Volt valami, Kelin?
– Semmi mozgás a határ felől. De azért figyeljünk, Lél! Csst! Várj csak!
Lél rutinos harcos volt, már ő is figyelt. Kelin. pedig nem hiába nőtt fel Ilana királynő udvarában, pontosan tudta, hogyan mozognak a felderítőik. Néma beszéddel adta tudtára társának, hogy milyen álcával közeleg az ellenség, és merre visz az útja.
– Fogjuk el! – jelezte vissza a társa, de a királyfi tiltakozott.
– Ne tudják meg, hogy láttuk őket! Ne is sejtsék, hogy tudunk róluk! Ha sereggel támadnak majd, jó lesz a meglepetés.
Csendben vártak, míg a felderítők visszatértek saját földjükre, csak utána indult Kelin jelentést tenni.
Az őrparancsnoki sátorban ketten ültek, pipáztak. Holna úr, a Bíborlomb nemzetség őrségének parancsnoka, válságos időkben hadvezére zömök, szigorú szemű férfi volt, szép arcán több régi sebhely jelezte, nem retten meg az árnyékától. Mellette Zalán úr, a nemzetség egyik elöljárója foglalt helyet, méltóságát ezüstszín hajába font, leveleket formázó rézdíszek jelezték. A kortalan erdőtünde Bíborlomb védelmi vezére volt. Gondterhelt hangulatuk nehéz volt a pipafüsttel.
Kelin, megkapta az engedélyt belépésre, majd tiszteletteljes mozdulatüdvözlés után megszólalt
– Parancsnok úr, vezér uram, gyanús alakokat láttunk a határon!
– Vadak? – nézett fel a gondolataiból Holna úr.
– A királynő népéből valók.
A parancsnok elgondolkodva nézte ifjú katonáját.
– Földijeid – jegyezte meg sokatmondóan.
Az ifjú bólintott. Egyenes tekintettel nézett a felettesére, neki nem volt félnivalója. A mellette helyet foglaló férfi azonban válaszokat követelt.
– Mit keres az őrségünkben a királynő népéből bárki? Kígyót melengetünk a keblünkön?
Holna úr csitította a tőre után nyúló vezért.
– Nyugalom, Zalán uram! Ez az ifjú a legjobb katonám. Sebesültként fogadtuk be még a nyáron, azóta a legéberebb őrünk. Ismeri az ellenséget. Mondd meg, fiam, ki vagy te!
Kelin kihúzta magát, és hangjában büszkeség csengett.
– Kelin vagyok, Ilana királynő és Holdfényvére Szineril fia. Hűséget esküdtem nektek, a Bíborlomb nemzetségnek, és védem a határaitokat, mert befogadtatok, mikor földönfutó menekült voltam. És most azt láttam, hogy felderítők jártak a határon. Ha a szokott módon szervezik a támadást, két holdtöltéig még csak kémeket fogunk látni. A hideget várják, hogy szállásra húzódjon az erdőtünde nép.
– Kitől tanultad ezeket? – nézett rá érdeklődéssel az elöljáró.
– Édesapámtól.
Zalán úr felállt, közelebbről is megnézte magának Kelint. A nyúlánk nemestünde rezzenéstelenül tűrte a nálánál alacsonyabb felettese vizsgáló tekintetét. Ennél több mindent is kibírt anyja palotájában, hallott sok mindent, mert tudott úgy tenni, mint aki jelentéktelen, ott sincs.
– Holdfényvére Szineril fia. Nem nagy dicsőség! Ő vezette a hadat Javasszél felé, jól emlékszem? – mivel választ nem kapott, folytatta. – Már ha hadvezetésnek lehet nevezni azt a rablóhadjáratot. Rajtaütés volt. Aztán a megkötött békét mégsem tartották be.
– Akkor már nem ő vezette a sereget. Egy Aron nevű testőrparancsnokot nevezett ki anyám. Mert édesapám nem akart öldöklést.
Az elöljáró sokáig tanulmányozta az ifjút, ő pedig bátran állta a tekintetét. Végül Zalán úr visszaült a helyére, a parancsnok mellé.
– Elhiszem, hogy igazat mondasz. Mostantól minden nap jelentesz nekem is. A seregük nem tud észrevétlen mozogni. Minden apró jelről tudni akarok! De ha kiderül, hogy áruló vagy, várni fogod majd a halálod napját!
Kelin a sátorból kifelé menet már érezte, hogy nehéz a szíve. Édesapjára gondolt, akiről hónapok óta semmit nem tudott. Vajon él még? Nézte a csillagos eget, és azt kívánta, bárcsak szólni tudna hozzá.
Fotó: „Lelkem szirmai”