A tizenkét nap hamar eltelt. Holdtöltére elkészült az ajándék, amit Szineril rendelt meg a szűcstől. Cseri nem jutott szóhoz a csodálattól, ahogy meglátta a gyönyörű, világosbarna foltokkal tarkított fehér bundát, hát még mikor a segédek felsegítették rá. Szinerilé is hasonló árnyalatú, de harcoshoz illő szabású volt, tökéletes ahhoz, hogy észrevétlenül járjon benne a téli vadonban. Ahogy sétáltak hazafelé a sűrűsödő homályban, ezúttal Borka sem locsogott, csak fogta az erdőtünde kezét kétségbeesetten.
Szineril lehajolt hozzá, és megölelte.
– Borka, nem örökre megyek el! Visszajövök hozzátok hamar.
– Tudom! – hüppögte a kislány. – De ha bajod esik, és nem tudsz jönni? Honnan tudjuk meg? És…
Hogy és még mit akart mondani, nem tudták meg, mert már vigasztalhatatlanul sírt. Otthon sem akart elmozdulni mellőle, végül csak úgy lehetett aludni küldeni, ha Szineril leírta rúnákkal az iskolai füzete elejére, hogy biztosan visszajön.
Nehéz este volt, sok csönddel, sok ki nem mondott szóval.
– Nem gondoltam volna még a nyáron, hogy egy nap azon gondolkozom, milyenek lesznek a napok nélküled.
Cseri arca a félhomályban olyan volt, mint akkor, ott az erdei házban. Az ujjai is valamit formáztak, mint akkor, mikor esténként font. Szineril hirtelen megérezte a magányt, ami mindannyiukat kerülgette.
– Te sem gondolod, hogy visszajövök, ugye?
– Gyönyörűm, én tudom, hogy ha ideje lesz, visszajössz. Ha olyan későn már, hogy nem találsz ebben a házban, akkor ott leszek Íliában. De akárhol leszek, ott várni foglak téged.
Szineril megfogta volna Cseri kezét, de ő kitért a mozdulat elől és átadta, amit készített. Gyapjúfonat karkötő volt, egyszerű kis ajándék, de a férfi meghatódva tartotta a karját, hogy párja feladja rá. Aztán magához húzta a karcsú asszonyt.
– Ti is hiányoztok majd. Borka a folyamatos beszédével és a naiv szeretetével. És te. Mindent köszönök neked. Többször is visszaadtad az életem.
Cseri hozzásimult a párjához. Nem nézett rá, csak mesélt.
– Néhány napja volt egy nehéz álmom. Fogolynak láttalak téged, és ez nem hagy nyugodni. Nem mondanék igazad, ha azt mondanám, nem féltelek. De bízom benned, az erődben, az okosságodban, az ügyességedben, és leginkább a tapasztalatodban, és hiszek benne, hogy sikerrel jársz. Ha pedig mégis bajban lennél, üzennél, mondjuk a fejemre esne egy cserepes virág, vagy végleg belegabalyodnék egy vadrózsabokorba.
Cseri nevetni akart, de végül a könnyei bukkantak elő.
– Csak azt akartam mondani, hogy biztosan megérezném, ha bajba kerülnél. Nem akartam sírni, nem való úgy útjára bocsájtani a vándort.
Szineril átkarolta a kedvesét, aki elpihent a vállán.
– Emlékszel, mit fogadtam a Sárkány előtt? Mert én halálom órájáig emlékezni fogok rá. Visszajövök hozzád olyan hamar, ahogy csak tudok.
Reggel búcsút vettek egymástól, és az erdőtünde elindult vissza a vadonba, hogy nyomokat keressen a múltban.