Lassan elérkezett a tél. A tájat reggelre dér lepte be, majd a dombok hátára fehér hópaplan simult. A nyomok egyértelműek lettek, és avatott szem kiolvasta a tragédiát vagy a sikeres megmenekülést. Aztán hullott még, és elfedett életet vagy halált.
A dombok hajlatában magányos vándor haladt. A hideg nem bántotta vastag bundája alatt, a szállingózó hó jó barátja volt. Íja enni adott neki, tőre védelmet, de azt rejtve viselte, mint az Istenanya tűjét is.
Lépteit őrök figyelték. Közel volt már a nap, amikorra végleg téli szállására húzódik az erdőtünde nép, és onnantól bármikor bekövetkezhet a támadás. Mert a királynő serege jönni fog, ebben bizonyosak voltak.
A két őr láthatalanul olvadt bele a sziklákkal és csalitossal tarkított tájba, bár álcát nem viseltek. A jövevényt azóta figyelték, mióta felbukkant a dombháton, azóta nyugodt léptekkel haladt nyugati irányba.
– Magányos utazó. Hagyjuk menni – javasolta az alacsonyabb harcos, miután a vándor elfordult a téli szállás irányából.
– Figyelem még – emelte fel a kezét a nyúlánkabb. Kelin volt ő, a folyton óvatos. – Valahogy ismerős.
Észrevétlen volt, mégis úgy érezte, hogy a vándor figyeli. Határozottan felé nézett. És ez a tekintet furcsa érzéseket ébresztett benne. Az öltözet, az íj ismeretlen volt, a mozgás és az őt körülvevő mező viszont ismerős.
– Odamegyek. Fedezz!
Kelin elindult, és Apor, a társa már a szemét meresztgette, úgy sem látta, hol halad.
– Mit tud ez a nemestünde! Tökéletes az álcája, fene a fajtáját! – morogta, de íját már készenlétben tartotta.
A vándor megállt, várt.
– Üdvözöllek! – mondta a végtelen hómezőnek. – Tudom, hogy itt vagy. Békével jöttem. A fiamat keresem, akinek neve Kelin.
Az ifjú abban a pillanatban vált meg az álcájától, és odalépett a vándorhoz.
– Én vagyok Kelin, édesapám!
Apa ás fia végtelen pillanatig nézte egymást a sűrűsödő hóesésben. Aztán kezet fogtak, majd megölelték egymást. A távolról figyelő mesterlövész, bár nem értette, mi történik, szemmel tartotta őket. Majd azt vette észre, hogy a szeme káprázik, és csakhamar mindkét férfi megérkeztek az őrhelyre.
– Barátom, engedd meg, hogy bemutassam neked az édesapámat! – kezdte Kelin, és közvetlen szavai megnyugtatóak voltak. – Ő Holdfényvére Szineril, a legnagyobb harcos, akit ismerek. A társam az őrségben Apor, kiváló katona, mesterlövész. És most kérlek, barátom, hadd vigyem el édesapámat a táborba! Ha valaki, ő tud nekünk segíteni a királynő ellen.
Zalán úr meglepetten nézte a havas bundából kibontakozó Szinerilt. Hallott már felőle, de nem túl hízelgő dolgokat. Most mégis azt kell várják tőle, hogy támogassa a Bíborlomb védelmét Ilana királynő seregeivel szemben.
Kelin igyekezett a legdiplomatikusabban bemutatni apját a védelmi vezérnek, akin lehetett látni a gyanakvást.
– Minek köszönhetjük, hogy Javasszél megsarcolója látogatást tesz egy támadást váró erdőtünde szálláson? – kérdezte csípős hangsúllyal.
Szineril arcán egy pillanatra szégyen futott át, de aztán összeszedte magát. Tudta, mi előtt állnak a bíborlombiak.
– Megtisztelő, uram, hogy fogadott engem – kezdte Szineril, és érezte, hogy nem lesz könnyű eloszlatni a gyanakvást. – Én a fiamat keresve jutottam el a földetekre, és nem lehetek elég hálás, hogy befogadtátok őt. Talán hallottál róla, uram, hogy milyen túlerő ellen védekezett hősiesen, mielőtt hozzátok menekült volna.
Az ezüstös hajú, agg erdőtünde mélyet szívott a pipájából, mielőtt megszólalt volna.
– Hallottunk híreket arról, hogy valaki kiszabadult Istenkereszt nemestünde királyságának fogságából. Lassan, de elérnek minket is a hírek a Somlyó erdőtündéjéről.
Szineril tisztelettel felelte.
– Fiam, Kelin szabadított ki, talán hallottátok. De fiam olyan szerény, hogy ezzel biztosan nem dicsekedett. Pedig nagy harcoshoz méltó, bátor tette volt.
Kelin elpirult a dicséretre, valóban nem mesélte, milyen kalandok árán jutott el a földre, ahol befogadták. A védelmi vezér kutatón nézett rá. Több lehet ebben a fiúban, mint ami látszik rajta, pedig már az is roppant ígéretes.
– Segítek a támadás elleni védelemben, uram. Amint mondtad is, sokáig voltam Ilana királynő hadainak vezére, de elfet ölni nem akartam. Saját vérem nem ontom. Felkészítem katonáidat arra, hogyan ismerik fel az ellenséget és miből vehetik észre a mozgását, ha álcát öltve haladnak is. A támadásukat is kiismerhetjük, ismerem a stratégiájukat, értem, mi az utasítás. Megvédhetjük a nemzetségedet.
Zalán úr hallgatott. Holna úr, a parancsnok állt fel a vendéghez, most már szívélyesen.
– Ülj le a tüzünkhöz, uram, fáradt lehetsz! Mit gondolsz, mikorra várhatjuk a támadást?
Szineril helyet foglalt, és vett az elé tett ételből, Most sajnálta igazán, hogy a pipája valahol rég elmaradt, mert ahogy Holna és Zalán urak pipáztak, vágyott rá, hogy ő is részese legyen.
– Éjjel a fiammal kimegyünk portyára. Ha harcra kész a sereg, annak nyoma kell legyen. Azt én meglátom. Reggelre okosabbak leszünk. Két raj készüljön, lehet, riasztás lesz. Hány hadra fogható harcos van a népedben?
Holna úr számba vette fegyverforgatóit.
– Két század tapasztalt harcos azonnal. Még két századnyi mozgósítható, akik jobbára leányok, asszonyok, ifjak és harcképes vének. De megvédjük magunkat Ilana királynő ellen.
– A két század legyen bármikor riasztható. Körülnézek, mert ezt a tájat nem ismerem. Aztán egyeztetünk.
Elcsendesült mindenki, a gondolataiba mélyedt. Kelin szólalt meg leghamarabb.
– Engedelemmel, én visszatérek erősíteni az őrséget.
– Eredj inkább pihenni, fiam, édesapád szavait hallva szükség lesz még az erődre – szólt a tudók bölcsességével Holna parancsnok. Ahogy Kelin elhagyta a sátrat, már Szinerilhez fordult. – Tehetünk érted még valamit?
Szineril a tűzbe nézett, majd a két erdőtünde férfira.
– Egy pipa jólesne!