A tündék látnak a sötétben. Hogy jutott pont most eszébe az a régi beszélgetésük abban az embereknek való szobában? A hóval borított tájon rejtőztek, a hideg mart és vágott, és közel volt már a napforduló. A csillagfényes éjszakában senki nem járt, csak ők ketten Kelinnel. Ő tudta, mit keres, Kelin sejtette, mert ő még nem járt a nemestündékkel hadban.
Csendben mutatott rá az előkészített táborhelyre, a menedékre a lovak számára, ahonnan a támadásra előkészülnek. Ez mind arra utalt, hogy Ilana a leghosszabb éjszaka ősi ünnepén akarja megtámadni az erdőtündéket. Látta, hogy szabaddá tették az északi kapu környékét, és a megerősített őrséget is, akik csendben tettek ártalmatlanná mindenkit, aki szándékosan vagy véletlen arra járt. Mindezt néma jelekkel mutatta a fiának, majd csendben, minden nyomot eltűntetve visszavonultak.
Már a Bíborlomb földjén jártak, és épp egymáshoz szóltak volna, mikor két újabb felderítő surrant el előttük. A nemestündék a téli szállás irányába tartottak, és elhaladtak két őr közelében. Szineril megütközve figyelte, hogy azok semmit nem érzékeltek a mesterkedésből.
– Ismered őket? – kérdezte a fiát.
– Ha jól látom, a közelebbi egy Ariana nevű leány. A távolabbi talán Lél.
– Ez az Ariana jól fut?
Kelin döbbenten nézett az apjára, de ő már a vastag bundát viselő leány felé tartott. A katonalány nagyon megdöbbent, mikor a két férfit meglátta felbukkanni közvetlenül maga mellett.
– Csend! Kelin vagyok! – csitította az ifjú, mert fontos volt, hogy a kémek ne halljanak meg semmit.
– És ő ki? – Ariana még mindig bizonytalanul markolászta tőrét. Az idegen férfi, aki megszólította, ellenség is lehetett.
– Kelin apja vagyok, és azért vagyok itt, hogy megmeneküljetek a támadástól. Több magyarázatra most nincs idő – kezdte a közepén Szineril. – Gyorsan és észrevétlen vissza kell mennetek a tábor irányába, és úgy kell tennetek, mint két enyelgő fiatal, akik a leghosszabb éj ünnepére készülnek.
Kelin egy pillanat alatt átlátta, mit tervez az apja. Intett a leánynak, hogy siessenek.
– Menjetek, én addig őrt állok helyetted! – jelentette ki Szineril, mire a leány végre megmozdult. Viszonylag jól rejtőzve futottak, míg el nem tűntek a dombhát mögött. Kelin végül kézen fogva szaladt a lánnyal, és csak akkor lassított, mikor sejtette, hogy a felderítők a közelben lehetnek.
– Énekelni tudsz?
A leány nagy szemeket meresztett, de sok idő nem volt magyarázni.
– Valamelyik dalt az ünnepről.
Ariana egy kis kedves dalocskát kezdett, de aztán leolvasta Kelin szájáról, hogy mit kellene mutassanak. Egy csintalan párosítót kezdett énekelni, mire Kelin magához húzta. Szeme sarkából figyelte, hogy a felderítők észrevették-e, és megnyugodott, mert bekapták a horgot. Még egészen addig játszották az szerelmespárt, míg az ellenség kémei vissza nem indultak a saját földjükre.
– Most menjünk az őrhelyedre! Ott megmutatom, mire kellene figyelj! Úgy mentek el melletted, hogy észre sem vetted.
A katonalány megszeppent a dorgálástól, és szótlanul követte a fiút. Szineril már várta őket.
– Úgy csörtettek, mint az emberek! – nézett megrovóan a két fiatalra, mire Kelin is elpirult. – Most pedig induljunk a táborba! Kelin, a nyomaid tüntesd el!
A fiú, miközben tevékenykedett, lopva a leányra nézett. Az egy kis kárörvendő mosolyt engedett felé, majd visszaállt a posztjára.