Lassan megroskadt a városi hó, de a környező tájon még tartotta magát a kemény tél. A hosszabbodó nappalok enyhet hoztak, viszont a fagyos éjszakák még azt ígérték, messze a tavasz. Az emberek kezdték elhagyni a vastag öltözetüket, egyre-másra tűntek fel díszes öltözetű urak és csinos hölgyek.
A melegen sütő, jó időt ígérő nap játékos fényeket rajzolt a nagy tervező lapra. A rajzasztal fölé karcsú asszony hajolt, félhosszú, kibontott haját néha megigazította, közben hosszan tanulmányozta a rajzot, jegyzetlapjára pedig felírt néhány adatot. Aztán táblázatokat vett elő, és számolt, rajzolt. Egy nagy lépcsősor és a tágas lépcsőház tervei voltak, palota részei. Haladni kellett vele, de ötletgazdagnak is kellett lennie.
Kopogtak, mire az asszony felnézett a munkájából, és a napsütötte papíron egy ponton tartotta az ujját.
– Tessék! – szólt.
A szobaleány jött be.
– Meggyes kisasszony, legyen kedves jönni egy pillanatra, egy úr keresi.
Cseri apró jelet tett a jegyzetlapra, majd követte a szobaleányt a Királymezei-villa halljába. Az előkelő helyiségben a kanapén egy nemestünde ült. Cseri egy pillanatra hátrahőkölt. Fehér-arany öltözet, ismerős címerrel ékes téli utazóköpeny volt a látogatón.
– Üdvözlöm, hölgyem! – állt fel az elf, és meghajolt az asszony felé. – Ilana tündérkirálynő üdvözletét hozom, aki kérdezteti, mikor és hol volna önnek alkalmas találkozni vele.
Cseri nem értette, hogy és miért bukkant fel ilyen hírrel életében újra az elf nép.
– Ilana a történtek után találkozni szeretne velem?
– Megtisztelőnek venné őfelsége, ha egy ön által megjelölt helyen beszélgethetnének. Roppant bizalmas dologról van szó.
Cseri végigfutotta gondolatban a helyszíneket, amit ismert, és ami alkalmas egy ilyen találkozóra.
– Legyen őfelsége két nap múlva, délután három órakor a Nyírhegy főterén álló Aranyhegy cukrászdában. A sakkasztalnál fogom várni.
A következő napokban is ragyogóan napfényes idő örvendeztette meg az embereket. Cseri magabiztosan lépegetett a találkozóhely felé. Kitett magáért: a Szineriltől kapott bunda alatt karcsúsított, hosszú, felsliccelt ruhát viselt, ami kiemelte alakját. Magas szárú, fekete csizmája még formásabbá tette a lábait. Jól néz ki, állapította meg a cukrászda üvegajtajához érve, ahol utolsó pillantást vetett megjelenésére, majd belépett.
A sakkasztal az egyik hátsó kis szalonban volt, igazi bizalmas beszélgetésekre való helyen. A pazar, festményekkel és aranyberakásokkal ékes helyiségben puhán párnázott székek várták a betérőket. Az egyiken már ott ült Ilana, hófehéren és ragyogóan, mint szokott.
– Üdvözöllek! Rég találkoztunk! Remek itt a kávé. – lépett hozzá Cseri, miután a bundát lesegítették róla, és helyet foglalt a sakkasztal másik oldalán. Aztán a pincérhez fordult. –Én egy tejszínhabos kávét kérek karamellcukorral.
A pincér Ilanához fordult.
– Önnek mit hozhatok? Sikerült választani?
Látszott, hogy a tündéretikett és a cukrászdai illem eltér egymástól, de Ilana megőrizte méltóságát.
– Én is egy tejszínhabos kávét kérek!
A pincér távozása után a két nő hosszan figyelte egymást. Végül Cseri szólalt meg.
– Egy sakkjátszmát? Azt mondják, nagy játékos vagy.
– Lehetek a világossal?
Cseri megfordította a táblát.
– Én úgyis kedvelem a sötétet. Azt mondják, az a gonosz erő, de én magam úgy gondolom, hogy mivel a világos támad, így ez nem feltétlenül igaz.
– Ó! Hiszen máris az én térfelemen van a gyalogságod! Furcsa megnyitás! – hőkölt vissza Ilana királynő.
– De működik! – zárta be a védvonalat az emberasszony. – Szeretem a meglepő megoldásokat.
A tündérasszony folyamatos támadás alatt tartotta Cseri bábuit. A király ellen ment, teljesen beszorítva a bal alsó sarokba, több sakkot adva közben. Rengeteg tiszt vette körül a királyt, védők, támadók. Csak a sötét vezér volt távol a harcoktól, egy futó, egy huszár és néhány gyalog. Ilana végre fogást talált, és levette a királyt védő egyik bástyát, készülve, hogy a kovetkező lépéssel sakkot ad. Cseri elismerően bólintott, majd a huszárjával kiütötte az Ilana királya közelében álló világos futót.
– Sakk és matt!
A gyönyörű asszony megdöbbenve nézte a táblát. A sötét vezér és az a pár, szinte jelentéktelen bábu észrevétlenül készítette a kelepcét, ami a megfelelő pillanatban működésbe lépett. Újra. Ez nem lehetett véletlen!
– Csapda volt! – meredt a táblára, és ujjai megremegtek.
Idegességét leplezve belekortyolt a kávéjába. Cseri észrevette a váltást ellenfele hangulatában. Közben, hogy a pincér belépett a szalonba indiszkrét helyzetet teremtve, azonnal elterelte a beszélgetést.
– Gondolom, nem a kávé miatt jöttél. Bár a süteményeik is finomak. Megkóstolod a körtés-mandulás tortájukat? Kettőt kérünk szépen!
A pincér ismét eltávozott. Cseri Ilanához fordult.
– Miért kerestél meg?
– A segítségedet kérem.
– Az én segítségemet? – döbbent meg az emberasszony. El nem tudta képzelni, miben segíthetne.
– Nos – kezdte nagyon vontatottan Ilana -, történt egy nagyon kellemetlen esemény az országomban. A szomszédos erdőtünde nép foglyul ejtette néhány … katonámat. Követségemet, akik a foglyok kiváltásáról tárgyaltak volna, rendre visszaküldték, nem is fogadták. Kétségbe vagyok esve, teljesen tehetetlen vagyok az alattvalóim ügyében. Hetek teltek el, és a tél kemény.
Cseri türelmesen, de kissé tanácstalanul hallgatta a beszámolót. Nem értette, miért éppen neki mondta ezt el Ilana. Ennyire nem voltak jóban, legalábbis utolsó emlékei szerint nem váltak el barátságban.
– Mit tehetnék én ezügyben?
– Egyedül te tudsz segíteni! Ha te nem, akkor senki!
Ilana most először nézett Cseri szemébe, és abból valóban azt lehetet kiolvasni, hogy a nemestünde asszony úgy kapaszkodik ebbe a lehetőségbe, mint utolsó szalmaszálba.
– Nem értelek. Miért fogadnának engem jobban az erdőtündék, mint a követségedet?
Hatalmas sóhaj után alig hallhatóan érkezett a válasz.
– Szineril is ott van.
Kezdett összeállni a kép.
– Tehát azt gondolod, – kezdte az asszony lassan -, hogy Szineril miatt nem fogadják a küldöttségedet? Én nem úgy ismerem, hogy ilyet tenne, igaz, az én tapasztalatom vele csak pár hónapos, nem évszázados.
– Ha te mennél oda, talán lehetne tárgyalni a vénekkel és az elöljárókkal.
– Én lennék az összekötő kapocs. Bátor ötlet!
Ilanáról kezdett leoldódni mindig nyugodt és előkelő megjelenése. Zsebkendőt vett elő, a szeme sarkát törölte.
– Semmi más reményem nincs. Néhány sebesültet és beteget már hazaküldtek, és az összes zsákmányolt lovat szabadon engedték. De még így is sokan vannak fogságban. A testőrkapitányomról sincs semmi hír, egyesek azt mondják, megsebesült, mások, hogy meghalt. Szörnyű ez a bizonytalanság!
Cseri hosszan nézett a kétségbeesett asszonyra. Semmi hajlandóságot sem érzett arra, hogy itt hagyjon csapot-papot, és belevágjon egy kétes diplomáciai műveletbe két olyan nép között, akikről szinte semmit sem tudott. Ráadásul eddig Ilana az ő irányába egyáltalán nem volt kedves. Most talán annyi változott, hogy nem csak a játékban kapott sakkot. Szánalomraméltó volt az is, ahogy a tányérját a tortavillával szórakozottan karistolta, látszott, hogy mélyebb a bánata, mint azt a külső szemlélőnek mutatta volna.
Cseri végiggondolta a feladatot, a nehézségeket és a feltételeket.
– Gondolom, mikor kitaláltad, hogy mit bíznál rám, fel sem merült benned, hogy van egy tízéves gyerekem, akiről gondoskodnom kell. Van munkám, és azt aligha tudja helyettem bárki elvégezni. És a lányomnak sincs más anyja.
– Három fős személyzetet küldök, hogy gondját viselje a gyermekednek! – csapott le a királynő azonnal a válasszal, mert azt vélte kihallani belőle, hogy Cseri hajlik a követi szerepre.
– Jó. Tételezzük fel, hogy esetleg vállalom. De akkor beszéljünk a piszkos kis részletekről!
– A fizetségre gondolsz? – élénkült fel a Ilana. – Megkapod, bármit is akarsz!
A pillantás mindent elmondott, ami az emberasszony véleménye volt a nemestündéről.
– Félreismersz. Azt akarom tudni, mit kerestek ott a katonáid.