A másnap megmutatta, hogy tud mozgalmasabb lenni, mint az előző. Az emberek és az erdőtündék napi rutinja rejtett némi feszültséget.
– Nem vagyok egy nagy tükörfüggő, de ebben a félhomályban nem tudok megfésülködni – panaszkodott Cseri, és duzzogva kivonult a sátor elé, ahol már világos és még hideg volt. Szoros kontyba igazította a haját, ami az arra járókból kuncogást váltott ki.
– Harcba indulsz? – kérdezte csipkelődve Szineril, mire a nő önérzetesen válaszolt.
– Így sokkal összeszedettebb vagyok. Egy komoly hölgy ne legyen kócos! Nem ér nevetni!
A férfi inkább elfordult, mert Cseri sok mindennek látszott, de komolynak nem. Leginkább elveszett volt és nyűgös, nem nagyon akaródzott felébrednie, és alig akarta visszaadni az ő közös takarójukul szolgáló köpenyét, mert azt mondta, nagyon szépeket lehet álmodni alatta. Később pedig morgós, mert szerinte hideg volt a sátor. Azóta pedig a helyét kereste.
– Így sokkal emberebbnek látszol – mondta aztán később, a békesség kedvéért. – A tegnapi hajviseleted jobban tetszett. Bontsd ki, és gyere, együnk valamit!
– Fél óráig vacakoltam, hogy valahogy kinézzek! – tiltakozott Cseri, de átfésülte a haját szoros lófarokba. – Most jobb? Nekem sosem lesz olyan szerencsém, hogy a nap bármely szakában olyan jól mutasson a frizurám, mint nektek. Téged például még sohasem láttalak kócosnak.
Szineril magában jól szórakozott Cseri duzzogásán, és vitte volna magával ki a sátorból, mikor az asszony újfent megmakacsolta magát.
– Ez most megint ilyen földönülős buli lesz? Mert akkor még nem veszem fel a tárgyalós ruhámat.
– Ráérsz még arra! Üzennek, mikorra várnak.
Elindultak végre, és az erdőtünde ismét azt érezte, hogy Cseri szorosan fogja a kezét, közben bizonytalanul tekintget körbe. Eszébe jutott az ő ismerkedése az emberek városával, elveszett volt és idegen, és az asszony magyarázta, mutatta, mit hol talál, hogy tájékozódhat. Úgy tűnik, ez is balul sikerült, gondolta, és lopva ránézett a párjára.
– Azt hiszem, én itt álló helyemben eltévednék! – nézett körbe Cseri, mert az előttük levő domboldalban három alagút is ásítozott. – Itt még nem jártunk, ugye?
Szineril visszafordította az asszonyt abba az irányba, ahonnan jöttek.
– Nézd csak, az a mi sátrunk, amelyikre egy őzbak van festve. Itt a három út közül a jobboldali visz a külső udvarra, ahol megérkeztél, a baloldalin a vadászok járnak, az megy a vadonba. Ha azon egyedül kimégy, az őrség nem fog visszaengedni a téli szállásra. Mi most a középsőn megyünk be, az visz a tüzekhez. A vének és a tanács másfelé van, később visszakísérlek a sátorhoz átöltözni. És kérlek, ne idegeskedj a külsőd miatt, olyankor mindig attól félek, olyan vagy, mint Ilana.
Cseri hozzásimult Szinerilhez, és nagyon komolyan a szemébe nézett.
– Kérlek, ne hasonlíts Ilanához, nekem saját hibáim vannak! És igenis, komoly kisebbségi komplexusom van ennyi gyönyörű lény között!
Szineril elnevette magát.
– Gyere, te, saját hibás! Kedvelem őket és a kócos hajadat is, ami sokkal szebb, mint az a komoly, és téged, ahogy vagy, még haragosan és duzzogósan is. De ha nem eszünk valamit, téged haraplak meg!
Úgy futottak be a középső úton, mint két kamasz, de a tüzek körül így is csak egyvalaki figyelmét keltették fel. Kelin már messziről megállapította, hogy apjának jót tett ennek az emberasszonynak a társasága. Visszafiatalodott tőle, nem volt nyoma rajta a megtörtségnek.
Kelin viszont másvalaki figyelmét keltette fel. Ariana lopva leste a királyfit most is, ahogy a két vendég odatelepszik az asztalához. Kelin térült-fordult, és még tett az alacsony kecskelábú asztalra a cseréptálakból, amiben a közösnek főzött ételek voltak. Elnézte, ahogy az emberasszony esetlen mozdulattal vesz az ételből, és az előhúzott kését milyen tisztelettel adják körbe. Nem tudhatta, hogy Szineril elmesélte fiának a szarvas elejtésének történetét, és Kelin őszintén hálás volt amiatt, amit Cseri az apjáért tett.
– Annyi minden történt egy nyáron, felsorolni is sok lenne! – vette vissza a kését Cseri, és szedett még a tálból. – Ez nagyon finom! Miből van?
– Nyúl és őz. A mi népünk télen szinte csak vadhúst és halat eszik, meg olyasmit, amit a természet ad. Mi nem gyűjtünk és nem raktározunk. Ezért volt sérülékeny a nemzetség, mikor a leghosszabb éj ünnepén rájuk törtek.
– A napfordulókor? – döbbent meg Cseri. – Épp a napforduló ünnepén voltunk Borkával, amikor hirtelen azt éreztem, hogy veszély fenyeget. De végül békésen telt az este.
– Itt sajnos nem – fűzte tovább Szineril -, Ilana népe ezt az éjszakát választotta a támadásra.
– Ha édesapa nem ismeri fel a szándékukat, most mind halottak lennénk vagy a nemestündék fegyverei által, vagy a jeges-havas télben megfagyva – szólt közbe Kelin csendesen. – Nem az ő kegyes szívükön múlt, hogy most élünk, hanem édesapa bölcsességén és harci tapasztalatán. No, meg a bátorságán, mert ő állította meg Aront, mikor az kitört a gyűrűből. Anyám pedig most azon mesterkedik, hogy kiszabadítsa a seregét.
– Meg a szeretőjét – tette hozzá lényeglátóan Cseri. – A mesterkedés azért költői túlzás, mert ha rajtam múlik, olyan megállapodás biztosan nem lesz, ami Ilanának kedvez. Szerintem ezt sejti is, a nyári események után.
A szó felkeltette Kelin érdeklődését.
– Miért, mi történt a nyáron?
– Az úgy volt – kezdte szerényen Cseri -, hogy Ilanával magasságra, súlyra egyformák vagyunk, ő mellben erősebb, én meg ökölben. Szó szót követett, és ő csak egy mondattal mondott többet, mint kellett volna. Kicsit szégyellem magam, mert elveszítettem a fejem, de nagyon nem. Röviden ennyi. Hogy ezek után mégis engem kért meg, hogy járjak el a szándékában, mondjuk úgy, furcsállom.
– Sarokba lehet szorítva, ha ezt megtette – töprengett Szineril. – Ez nem vall rá. És mit mondott Borkával kapcsolatban?
– Borka a lányom, tíz éves, kicsi még – magyarázta Cseri Kelinnek, aztán Szinerilhez fordult. – Azt mondta, ad mellé három fő személyzetet, egy szobalányt, aki öltözteti, egy szakácsot, aki enni ad neki, és egy kocsit fogattal, aki hozza-viszi az iskolába, meg ahová menni akar. Épp csak az a probléma, hogy nem hiszek neki, így inkább az iskolai kollégiumba kértem a felvételét, ameddig távol leszek. Nem volt lelkes, de mondtam, hogy most neked segítek, és ez meggyőzte.
Szineril elmosolyodott.
– A kicsi Borka!
– Jól megnőtt! – nevetett az asszony. – Remélem, azért jól viseli, hogy nem vagyok vele. Hiányzik ám, ennyi időt soha nem voltunk távol egymástól.
Elgondolkodva révült a semmibe, amikor megszólították.
– Hölgyem, az elöljárók és a vének várják!
Egy gyors átöltözés után, a karcsúsított hosszú kosztümjében, saját maga szerint csinosan, megérkezett a tanácsterembe. Ennek a tágas térnek is a derengő fala volt, de néhány lámpás égett benne, látszott, az erdőtündék gondoltak arra, hogy vendégük nem lát a sötétben. Körben felsorakoztak Bíborlomb elöljárói és vénei, úgy várták, mikor Szineril és Kelin kíséretében belépett.
– Üdvözöljük, Meggyes Anna Cseri – zengett a tegnapi hang, és tulajdonosa, a magas, szikár, kortalan elf kissé megmozdult. – A Bíborlomb nemzetség üdvözli önt. Én Ameti vagyok, a tanács vezetője. Bemutatom Ajna asszonyt, minden ősök ősanyját. az Istenanya követét, Holna urat, seregünk vezérét, Zolta urat, az ősök ősapját, Zalán urat, a védelmi vezért, Szineril urat, aki seregünket Istenkereszti dombok népe ellen vezette, Kelin királyfit, aki a veszélyre a figyelmünket felhívta. Kérem, foglaljon helyet körünkben!
Mozdulatára a jelenlevők leültek. Cseri Szineril jobbján foglalt helyet, balján Kelin volt. Az asszony az ölében tartotta a táskáját, a mappát a jegyzetekkel, amelyeket, úgy tűnt, akár tűzbe is dobhat.
– Meggyes Cseri, hallgatjuk Ilana királynő ajánlatát! – szólt Ameti úr. Szavára Cseri felállt, elővette a jegyzeteit, fellapozta.
– Tisztelt Tanács! Uraim és hölgyeim! Amit Ilana királynő elmondott nekem a kialakult helyzetről és okairól, most sem teljesen fedi a valóságot. Az eseményekről meghallgattam a másik fél elbeszélését is, ami teljesen más megvilágításba helyezi azt, amivel érkeztem. Részemről a megoldás megtalálása a cél, keresve, ami mindenki számára megfelelő. Ilana királynő kérését tolmácsolom, középen állásomat nem változtatom meg. Sem önökkel, sem önök ellen nem vagyok, egyedül a megoldás mellett. Felsorolom ezért, amit Ilana királynő megnevezett, mint számára a béke feltétele. Őfelsége visszavonul az északi kapu előtti területig, minden fürkészét kivonja a két nép közötti területről. Eltekint a hadi veszteségtől, mint harci ménjei és fegyverzete. Kéri emellett katonái szabadon bocsájtását, akár fegyverzet és felszerelés nélkül. Aronra nem tért ki. Köszönöm, hogy meghallgattak!
Még várt egy kis hatásszünetet, majd leült.
– Már tudjuk Ilana királynő békejavaslatát – szólt Ameti úr az elöljárók közösségéből. – Most Bíborlomb mondja el feltételeit.
Szineril óvatosan megérintette Cseri jegyzetelő ujjait. Az asszonyt egy kicsit megzavarta az érintés az elhangzó szöveg megértésében, de jólesett neki a szeretetteli támogatás. Erősen koncentrált az elhangzókra, kereste az összefüggéseket.
Hallott történetet a régmúltról, a környező földekről még az emberek idejéből. Rejtőző tündérnemzetségekről, óvatosan kúszva-helyezkedve kiterjedő nemestünde királyságról, amely hol az emberekkel szövetségben, hol őket kijátszva egyre nagyobb hatalomra tett szert. Beszéltek sok régi sérelemről, melyeket az élettel harmóniában élő, szabadon vándorló erdőtündéknek el kellett szenvedniük. Egyszer csak azt vette észre, hogy miközben az elbeszélést hallgatja, már Szinerillel összekapcsolódtak ujjai. Hiszen ennek ő is részese volt, mind az erdei tündérnép fia és Ilana hadvezére! Úgy gondolta, bánthatja a lelkét, ami történt, és számára is gyógyulás, hogy ezúttal másképp zajlott a csata.
– Mi nem kerestük a bajt Ilana királynővel és a népével, ő akar mind nagyobbat és többet magának. Láttunk nemzetségeket földönfutóvá lenni és szétszóródni, és mi is könnyen erre a sorsra jutottunk volna. Most a szerencse mellénk szegődött, két ilyen nagyszerű harcos személyében, mind Szineril úr és az ifjú Kelin királyfi, és ebből a szerencsés fordulatból szeretnénk tartós nyugalmat kovácsolni. Nem akarunk senki ellensége lenni, csak azt, hogy tartsák tiszteletben a határainkat!
Cserinek eszébe jutott a nyári beszélgetése a tündérasszonnyal, aminek ugyanez volt a vége. Még egy valami motoszkált a fejében, ahogy Ameti a beszédét zárta, de eltette magában. Már nem is gondolt a megbeszélésre, túl egy kellemes estén, a sátor félhomályában, csak azt vette észre, hogy Szineril mozdulatai tétovává válnak. Ő már pihenésre készült, mikor megérezte kedvese tépelődését.
– Mi bánt, kedves? – ölelte át a szeretett férfit. Szineril nem nézett rá. – Annyira szeretnélek boldognak látni! Tudok segíteni?
Súlyos csend borult rájuk, nehéz és fájó.
– Cseri, kérlek, ígérj meg valamit! – kezdte Szineril, nehezen előtörő szavakkal.
Az asszony megpróbált a szemébe nézni, de ő elfordult. Látszott rajta, hogy súlyos gondolatokkal küzd.
– Még nem tudom, hogy megígérhetem-e – próbált Cseri kitérő választ adni. – Mondd, mit szeretnél? Ha tudom, megteszem, hiszen ismersz.
Az erdőtünde lénye megváltozott. Cserinek az a pillanat jutott eszébe, mikor a Somlyó kis menedékházának kamrájában beszélgettek, akkor látszott, hogy ez a férfi mennyire nem emberi. Gyönyörű, idegen, kiismerhetetlen. Most a lelki gyötrődés tette azzá.
– Ne vess meg érte! Hiszen hallottad te is, ma azt mondták ki, a béke fejében Aron fogságban marad. Tudom, nem jár neki más, hiszen kegyetlen volt. Én mégis arra kérlek, érd el valahogy, hogy szabadon engedjék! Senki nem érdemel olyan sorsot, hogy örökre rabként éljen!
Cseri a döbbenetét nem tudta leplezni. Nem gondolta volna, hogy valaki hosszú évek szenvedése után azt kéri, hogy másnak ugyanaz ne legyen sorsa. Főleg annak nem, aki kímélet nélkül nézte végig az ő kínjait.
– Túl sokat akarsz tőlem! Azt várod, hogy annak a férfinak kérjek kegyelmet, aki téged bármi áron el akart pusztítani? Annak, aki részvét nélkül ütött úgy, hogy ájult és magatehetetlen voltál? Aki hagyott volna elvérezni, ha meg nem talállak? Ne haragudj, de ezt nem tudom megtenni! Tudom, te jó vagy és a szíved arany, de Aronban a megbánás morzsája sem volt soha! Képtelen vagyok a szabadságát kérni!
Szineril magába roskadt, arcát eltakarta. Cseri közel húzódott hozzá, de a szavait így is alig értette.
– Azt hittem, megérted! Én tudom, mit jelent az elpocsékolt élet, az elvesztegetett évek, a reménytelenség. Én szenvedtem eleget, nem is tudom, mennyi ideig, és a lányom felserdült, a fiam felnőtt, miközben én nem láttam a napot. A halálomat várták, és nem tudom, mi éltetett, de nem kívántam soha senkit a helyemre, mert ez nem való az ellenségemnek sem! Neki sem, aki engesztelhetetlenül gyűlöl, nem is értem, miért.
– Megértelek, de mégsem. Csodállak, hogy a jóságodtól a szívedben nem fér el bosszú. De ő mit tenne, ha lehetősége lenne rá? Újra megpróbálna megölni? Vagy hódítana tovább? Jelenleg ő a béke záloga, és élete nem a mi kezünkben van.
Szineril elhevert az ágyon, és nem nézett asszonyára, látszott rajta a megbántottság.
– Én fogtam el. Engem illetne, hogy életet vagy halált adjak neki. Már ezt is elveszik tőlem? Akkor mivégre mondják, hogy hős vagyok? Ugyanolyan senki lettem, mint a királyi palotában voltam.
A félhomályban Cseri alig látta a párját, ezért inkább odasimult hozzá. Szerette volna, ha érzi rajta, hogy minden különbözőségük ellenére mellette van.
– Nem tudom, mások mit látnak benned, de nekem te vagy a minden! Benned hiszek, pedig még alig ismerlek. Szinte semmit nem tudok a népedről, a szokásaitokról, a múltadról, az eredetedről. Gyakran vagy nekem idegen, rád nézek és egy másik világot látok, olyat, amelyikbe az én népem nem léphet be. Botorkálunk egymás közelségében, pedig összekapaszkodott kézzel vándorlunk. Nem könnyű melletted, de életem legnagyobb kalandja. Szeretlek. Boldognak szeretnélek látni, fájdalomból volt részed elég.
– És mert volt részem benne, senkinek nem kívánom ugyanazt. Miért nehéz ezt megérteni?
A félhomályban is látszott a gyönyörű erdőtünde arcon a megtörtség sötét árnya, amitől Cseriben részvét gyúlt. Megfogta a kedvese kezét, és a karcsú ujjak rásimultak.
– Elfogadom, hogy így érzel, de megérteni nem tudlak. Miféle anyagból vagy, hogy minden gonoszság ellenére megbocsájtasz? És én haragszom helyetted.
Ekkor nézett rá először Szineril, és sötétzöld szemei szelíden csillogtak.
– Ne haragudj helyettem, a harag az enyém. Nem melengetem, mint kígyót, a keblemen, mert tudom, hogy megmar. Te visszaadtad az életemet, és örülök, hogy élek. Nem akarom elvenni más szabadságát. Az első íjamra, ami elmaradt az istenkereszti domb gyomrában, ez volt írva: „az életért.” Én ebben hiszek.
Már érezve, hogy kedvese megnyugodott, az asszony ujjai a sötétszőke hajfürtökkel játszottak.
– És a mostani íjadra mit írtál? Nem is mondtad még.
– Ő az „Igazságos”. Szeretném, ha egyszer lőnél vele, és megéreznéd az erejét.
– Szabad?
Most a férfi simította végig az asszony arcát. – Csak neked szabad. Mert összetartozunk.