Kissé meglepődött Holna úr, mikor a másnapi egyeztetés előtt az emberasszony odament hozzá. Nem váltottak egyetlen szót sem azóta, hogy az első nap megérkezett, és az igazat megvallva, még nem látta, hogy Kelinen vagy Szinerilen kívül bárkivel is beszélt volna.
– Uram, szeretnék kérni valamit – kezdte az asszony, keresgélve az elf szavakat. – Beszélni szeretnék Aronnal. Lehet?
A parancsnoknak már száján volt a válasz, mikor rájött, hogy egyszerűen kell fogalmaznia.
– Mikor?
– Lehet most?
– Nem szívesen. Menjünk!
Cseri követte a keménykötésű erdőtünde férfit a folyosón, és végül ott állt az ajtó előtt, amit az első nap Szineril olyan haragosan nyitott ki előtte. A sötétben a rab megmozdult, talán élénkebben is, mint amire várni lehetett volna. Felállt, megigazította az ingét, elrendezte a haját, igyekezett vonzónak látszani, jó benyomást kelteni. Aztán ahogy az asszony csendben állt vele szemben, kezdett egyre idegesebbnek látszani.
– Érted a nyelvünket? – kérdezte Cseri a saját nyelvén.
– Régebb óta beszélem, mint te! – vágott vissza a nemestünde, erre az asszony elhúzta a száját.
– Tolhatjuk bunkóban is, abban is jó vagyok! Pedig, gondoltam, hasznos lesz, amit mondok. Szineril mondott valamit tegnap este, amiben érintve vagy.
– Őzike? Az a beképzelt kisfiú? Komolyan azt hitted, hogy bárki is komolyan vette? Ilana több ilyennel szórakozott már, ez se több annál! Kicsi, nagyképű játékszer!
Cseri megállt a következő mondata előtt, érezte, hogy idő kell, mire már nem akarja átharapni a testőrparancsnok torkát. Az ott állt vele szemben fölényesen és gyönyörűen, szép vonalú száját lekicsinylően biggyesztette, és pont úgy viselkedett, mint egy beképzelt ficsúr.
– Tegnap este – folytatta az asszony a megkezdett mondatot, miután lehiggadt -, Szineril azt kérte tőlem, tegyek meg mindent azért, hogy téged szabadon bocsássanak. Mondta ezt mindazok ellenére, hogy milyen utolsó gané pondró szemetek voltatok vele. Remélem, minden jelzőt pontosan értettél. Mindazok ellenére, hogy éveket elvettetek az életéből, és semmi könyörületet nem éreztetek iránta. Ő mégis azt mondta, senkinek nem jár az a sors, hogy soha többé ne lássa a napot.
Aron mondani készült valamit, de aztán nem lett hangja. Döbbenten nézte az előtte álló emberasszonyt, azt a nőt, akit kétszeresen nem tartott semmire. Végül csak egy kérdésre futotta.
– És te mit mondasz?
A nő sokáig nézte rezzenéstelen arccal az egyre sápadó férfit.
– Én nem vagyok Szineril – mondta végül. – Nem úgy látlak téged, mint ő. Számomra egy bosszantó, beképzelt alak vagy, ugyanolyan, mint akiket az aljasságukért, a kétszínűségükért, az érzéketlenségükért utáltunk az egyetemen. Nincs benned könyörület, semmi szikra, hogy holnap ne kezdd újra a játszmácskáidat. Ha rajtam múlik, itt fogsz megrohadni. Ha van istened, kezdj el hozzá imádkozni!
Kilépett az ajtón, szembe találta magát kísérőjével. A katona leolvasott mindent az arcáról, és bár nem értették egymás nyelvét, megérezte, mit mond az emberasszony.
– Egy szép napon ennek kitekerem a nyakát!
Szótlanul mentek vissza a tanácstér felé. Az út végén Holna még annyit mondott.
– Felesleges a beszéd.
Erre Cseri csak bólintott.