A hajnal még metsző hideg volt, de fénye már elegendő, hogy a kiteregetett tervrajzot látni lehessen. Cserinek már nem kellett a más dolgával kelljen törődnie, jólesett lelkének a tényszerű számok és szigorú vonalak világa. A megállapodás javaslatával a futár előző nap elindult Ilanához, ezért aznap már folytathatta a Nyírhegyen félbehagyott munkáját.
A pazar lépcsőház terve a térdén feküdt, míg ő a sátor mellett ült néhány prémen és táblázatokból számolt. Nem volt elégedett az eredménnyel, légiesebb megoldásban gondolkodott, de minden terv vagy robusztus maradt, vagy nem állt meg. Már a többedik áthúzott, számsorokkal és képletekkel teleírt lap hevert körülötte, néhány pedig gombócba gyűrve az éjjeli tűz parazsán füstölt.
Egyszer csak észlelte, hogy valaki áll mellette, a munkáját figyeli. Felnézett. Ameti úr tekintett le rá. Cseri rajtakapottan húzta össze a szétdobált jegyzetlapokat, és rendezte csinos halomba. A kortalan erdőtünde kiismerhetetlen arccal figyelte a nagy tervrajzot.
– Szigorú a határidő, muszáj haladnom vele – nézett fel az asszony, és pici jelet tett egy ponthoz. – Így is küzdök a számításokkal.
– Nem zavarom – állt meg felette a vén előjáró, és hosszan nézte a lapot. Szép rajz.
– Nem vagyok vele elégedett. Nem sikerült jól, még lehetne benne valami játék. Szeretném megívelni, de ahhoz túl vastag támok kellenek, és pont a légiessége vész el.
Ceruzája könnyedén siklott a papíron, és az ötlet tényleg impozáns lett.
– Ez tetszene, de sajnos leszakad. Olyan anyag, amiből meg lehetne építeni, fél évezrede nem létezik. Pedig eleink tudták. Mi hiába olvasunk az ívhegesztésről, nem tudjuk, milyen ív, hogyan készítették. Látjuk az ábrát, de nem értjük. Lépten-nyomon feltárnak betonépítményeket, és nem ismerjük, hogyan készítették. Hogy került bele a vasalat? Miért hagytak lyukakat a falban? Az építéshez kellett, vagy az áramosság vezetékeit tették bele? Ha nem lett volna az összeomlás, mindezeket mi is tudnánk. Szánalmas, nem?
Amikor a régi korokról, a veszteségekről beszélt, Cseriben mindig valami remegő feszültség gyűlt, olyan, ami arra késztette, ne hagyja annyiban, ami a történelemben azon a ponton félbeszakadt. Tudta és érezte, és ebben még mérnöki tanulmányai közben társai is akadtak. Hittek abban, hogy annak a félbetépett tudásnak, az elveszett múltnak emlékeit, tanulságait újból elő lehet hozni, a fonál két végét össze lehet kötni. Ameti úr látta rajta ezt a vibrálást, a tudók bölcsességével szólt tehát hozzá.
– Az összeomlás szükségszerű volt. A mi népünk emlékszik rá, véneink éltek már akkor. Hiába kapott az a kor minden jóslatot, sugallatot, csak futottak tovább eszelősen. Higgye el, minden összeállt hozzá, hogy az áramkornak vége legyen.
– Most pedig azon küzdenek az egyetemeken, hogy rájöjjenek, hogyan működött az áramosság és a robbanómotor. Nem találunk megoldást egyszerű terek áthidalására, és az orvostudomány toporog egy olyan szinten, amit már őseink messze túlhaladtak.
Ameti leült vele szemben, sötét szőrmebundája szétterült a deres földön. Ahogy elhelyezkedett előtte ezüstszín hajában a Bíborlomb rézleveles hajdíszekkel, öreg fák gyökereihez hasonlatos ujjai között a tündérfénnyel ékes botjával, Cseri ősi tanítók bölcsességét érezte meg benne és látta meg türkizkék szemében.
– Talán elhiszi nekem, talán nem, de mindenre meg kell érni. A tudásra is. Ha ez nincs meg, óhatatlan lesz a visszaesés. Ez történt néhány évszázada. Futott előre a világ, de nem volt a tudás megtámasztva, mint azon a rajzon a lépcsősor. Leomlott. Az a kutatás, amit ma végeznek, az érés része. Amit önök keresnek, benne van az idők méhében. És ha alkalmas lesz rá, meg is fogják találni. Legyen az akár épület, akár gyógyítás vagy a távolságok legyőzése. Rájöhetnek majd, hogy a lámpafényektől világos éjszakák, a világon áthallatszó beszéd, a minden tudása a fontos, vagy ezek mind csak eszközök valami többhöz, jobbhoz.
– Ezek nem voltak jók? – szállt vitába az emberasszony. – Az áramosság nem csak az éjszakákat tette világossá, hogy eltévedjenek benne a madarak, hanem biztonságot is adott azoknak, akik nem látnak a sötétben. Ha bárhova gyorsan oda lehetett érni, azzal nemcsak a betegségeket terjesztették el hamar, de a gyógyítást is azonnal vihették a rászorulóknak. És rengeteg példám van még.
– Ön is tudja, hogy nincs olyan, ami mindenkinek jó. A világos éjszakák vették el a tündenépektől és a törpenépektől az utolsó esélyt, hogy ne kelljen elrejtőzniük. Már nem volt hova mennünk. Ha nem lett volna összeomlás, a tündenép örökké bujdosna, hasonlóan más népekhez. Az ember idejében nem volt meg a bölcsesség arra, hogy megosztozzanak a világukon. Meg kell tanulni együtt élni. De ezt önnek magyarázzam, Sárkánymágus?
Cseri megrázta a fejét, ebben minden benne volt.
– Nem vagyok sárkánymágus. Csak egy teljesen hétköznapi nagyvárosi mérnökasszony, aki kimenekült a vadonba.
Ameti úr elmosolyodott, ráncaival együtt olyan volt, mint egy rovátkolt törzsű öreg fa.
– Hiszen nem menekült. Önként jött ide. A társához, aki erdőtünde.
Cseri elpirult. Önkéntelenül is a sátor felé nézett, ahol Szineril talán még aludt.
– Igen, ő… – kezdte, de érezte, hogy még mélyebb lesz a zavara. – Hát… én nem gondoltam volna, hogy valaha ez megtörténhet. De még azelőtt… ő is mondta ezt a sárkánymágust. De lehet, ez nem is én vagyok, hanem ő. Miért nem benne találják meg azt a sárkánymágust, akit keresnek?
Az öreg arca egyszerre elrévedt, a messzeségbe nézett, időben és térben. Eltűnt a szállás, a völgy, a sátor, a zsarátnok, a tervrajz, csak bűvölet volt és szabad tér.
– A Sárkánymágus ősi legenda a tündérnép körében, mi hiszünk benne. Az a lény, aki érzi a Sárkányt. Minden sárkánynak van társa, valaki, aki egy vele lélekben, aki érzi őt, akivel uralják egymást. Van, hogy a sárkány évszázadnyi időt is vár arra, aki együtt lélegzik vele, de ha megtalálják egymást, átírják annak a földnek a történetét, ahol élnek. Alighogy kapcsolódott a Sárkányhoz, mi, tündék megéreztük azt. Több volt már, mint sejtelem, hogy köztünk van a Sárkánymágus, aki harmóniát hoz erre a földre. Ezért fél öntől Ilana királynő, mert az erő, ami megállította őt, végül is a Sárkányból fakad. És ezért szép ez a történet, mert a Sárkánymágus, aki a mitológiánkban él, egyszerűen, mint egy gyermek, besétált a földünkre, bekopogtatott és várta, hogy beengedjük. Nem hősként, nem hivalkodva, hanem naiv hittel.
A történet elvarázsolta Cserit, de végül csak a hétköznapok racionalitásához fordult.
– Szép történet, de nem én vagyok, akire várnak. Azért vagyok itt, mert a sors valami különös szeszélye miatt rátaláltam egy sebesült erdőtündére, aztán egymásba szerettünk. Nem kell ezt túlgondolni. Én a tények embere vagyok. Ha ekkora a teher, leszakad, ha akkora, akkor megáll. Nincs benne misztikum, ez színtiszta matematika. A világot a fizika törvényei tartják, nekünk ezt tanították. A hókuszpókusz nem tart meg egy falat, egy tetőt, de ha a statika azt mondja, akkor stabil marad. Az életem tények sorozata, sakkjátszma okokkal és okozatokkal. Ha ide lépek, leveszik a bábumat, ha oda, én ütöm le az ellenfélét. Ebbe nőttem bele, ezt viszem tovább. Fekete vonalak a fehér lapon, ami alapján valaki álma anyagi formát ölt. Emlékszem, ahogy a szüleim a nagy rajztáblán terveztek, rajzoltak, aztán megnéztük, mi lett belőle, hová épült, milyen feladata lett annak, amit kigondoltak és kiszámoltak.
– Létrehoztak valamit, ami az ideák világában élt – összegezte Ameti ős bölcsességgel.
– Végül is igen – hagyta rá Cseri, és újra a tervhez fordult. – Ez mégsem akar megérkezni abból a világból. Mindegy, akkor lesz egy ilyen kis egyszerű. A célnak megfelel.
Egy halk hang hallatszott, ahogy a sátor megnyílt és bezárult. Szineril érkezett, néma mozdulatüdvözléssel köszöntötte az elöljárót, majd leült Cseri háta mögé. Gyengéden megérintette, épp csak annyira, hogy az asszony érezze a jelenlétét.
Cseri becsukta a jegyzettömbjét, segédkönyvét.
– Nem akartalak megzavarni! – vonult volna vissza Szineril, de az asszony gyengéden megfogta vállán nyugvó ujjait.
– Nem zavartál meg. Egyszerűen csak nem látom át. Lehet, ennek itt a vége, nem módosítok rajta. Nincs jobb ötletem, mint az, amit már eddig elkészítettem. Ha végre hazajutunk, leadom és kész. Aztán ha kitavaszodik, készülhetünk Íliába. Gondolkoztam rajta, milyen legyen a ház, rajzoltam pár látványtervet.
Újra elővette a jegyzetfüzetet, kiemelt belőle pár lapot, szétterítette a szőrmén. Fekete vonalú tusrajzok voltak rajta, néhány folttal, de leginkább hangulat. Bokrok és fák közül kinéző ablakok, izgalmas vonalú lépcsősorok a domboldalon, egyiken terasz volt, másiknak belső udvara. A két erdőtünde érdeklődéssel nézte, Szineril a tenyerével is végigsimított az egyiken.
– Igen, az a kedvencem nekem is – fordította kissé maguk felé a rajzot Cseri. – Miközben rajzoltam őket, próbáltam megfogalmazni, neked mi tetszene, és ennél éreztelek leginkább. Nagyon érdekes feladat volt, mert szinteltolással készülne, alkalmazkodva a domborzathoz. Itt a belső alaprajza, szép, egymásba nyíló terei vannak.
Szineril felemelte a rajzot, és őszintén felelte.
– Fogalmam sincs, mit jelent a nyelveteken az, hogy szinteltolással készül, és ezeket a vonalakat sem értem. Ez a rajz viszont él, és benne van a lelkünk egy szikrája.
Cseri most nagyon örült, hogy ilyen közel van a kedveséhez. Úgy érezte, ennél nagyobb dicséretet nem kaphatott volna, bármilyen nagy királyi építészeti díj ehhez képest vállveregetés. Ameti úr elnézte a vele szemben ülő szerelmespárt, akikben világok találkoztak.
– Szabad megtudni, hol van Menedék, ahol egy erdőtünde hajlandó kőházba költözni? – kérdezte a sokat látottak érdeklődésével. – A Vörösmáli sziklák alatt – felelte Szineril –, ahol melegvizes forrás fakad a domboldalon. Ez lehet az egyetlen hely, ahol ez megtörténhet.