– Holnap elindulunk a lányommal Folyószegre. Ha úgy gondolja, hogy még pihenne itt, nem kell velünk jönnie.
Az ebéden már túl voltak, a tornác padján ülve élvezték a szelíd délutáni napsugarakat. Borka távolabb játszott a bárányokkal. Olyan békés volt minden, az idő lelassult, és vele a gondolatok is.
– Mit meg nem adnék egy csésze kávéért! – sóhajtotta ábrándozva a fiatalasszony, és egy pillanatra a régi életére gondolt.
– Kávé? Az nem tudom, micsoda. Sosem hallottam róla.
– Nagyon finom ital. Tejszínnel, sok cukorral, habosan szeretem. Évek óta nem ittam.
Cseri kinyújtóztatta lábait, amin most csak papucsot viselt. Meleg volt aznap.
– Remélem, holnap is ilyen jó idő lesz.
– Alighanem. De elkísérem, ha nem vagyok terhére, bár a várost nem igazán kedvelem. Azt mondta, vigyázni kellene a kislányra, míg dolga van. Aztán megyek tovább a dombok közé, az erdőbe. Köszönöm, hogy eddig is helyet adott nekem.
Cseri most nézett először oldalra, arra, ahol az elf ült. Most, hogy a távozásáról beszéltek, már könnyebb volt a viaszfehér bőrű, különleges lényre néznie. Szineril lassú, szertartásos mozdulatokkal fonta-igazította az arcát keretező hosszú, szőke hajtincseit, egészen átszellemült tőle.
– Azért az arcára ráférne még egy kis borogatás. Bár már emberesebb, mint mikor először láttam.
Szineril összerezzent és megsimította az arcát. Még fájtak a sebei hol tompábban, hol erősebben.
– Van egy tükör a házban. Talán már nem olyan rémisztő belenézni.
– Sajnálom, ha zavaró a külsőm – mondta szégyenkezve, és arra gondolt, valamikor csodálták a szépségéért. De hát ez volt minden baj forrása. Csak a fájdalom ne volna, azt se bánná, ha többé nem lenne szép.
Aztán később csak vette a bátorságot. Nem volt túl világos a házban, de a tükör jó helyen volt ahhoz, hogy lássa magát benne. Nem is emlékezett már rá, mikor nézett utoljára a tükörképére. Végtelen időt töltött sötét pincebörtönében. Akkor még a fényért is hálás volt.
Először a nagy zúzódást látta az állánál. A penge nyomát csak utána vette észre, mely a bal füle mellől a nyaka felé húzódott. Szinte látta az arcot, a kárörvendő mosolyt, ahogy az ő arcába hajol, majd a tőrét végighúzza… Összerázkódott, ahogy újraélte. Elfordult a tükörtől, nem volt ereje tovább nézni.
Akkor látta meg, hogy Cseri időközben bejött a szobába és őt nézi. Fokozhatatlan volt a szégyene. A nő odalépett hozzá, megérintette a vállát.
– Nem a túlélőnek kell szégyenkeznie, hanem annak, aki a sebet okozta – mondta szelíden. – Megmenekült, és az a lényeg.
Az elf megrázta a fejét és nem nézett fel. Cseri ellépett tőle.
– Később jobb lesz. Most még pocsék, de az élet igazából szép. Tapasztalat. Majd meglátja, ahogy telnek a napok.