A ház környéke békésnek tűnt, az állatok lassan tértek be a legelőről, Borka pedig a parazsat felügyelte, amin egy jókora nagy valami hevert. Cseri nem tudott, rájönni, mi lehet az, hiába ment közelebb. Látványra olyan volt, mint egy levelekből formált nagy lencse, akkora, mint két egymásra fordított tányér.
– Ez meg micsoda? – nézegette közelről.
– Nem tudom – válaszolta a kislány -, Szineril csak annyit mondott, vigyázzak, hogy legyen mellette parázs. Azt mondta, mindjárt jön.
– Mikor ment el?
Borka felnézett az égre.
– Negyedórája körülbelül. Szerinted jól csinálom?
– Jól! – bíztatta az anyja, de már határozottan érezte, hogy valami baj van. Befordult a házba, előkeresett a láda mélyéről egy kendőbe csomagolt tárgyat, kibontva szépen összekattintotta, majd elindult a ház mögötti ösvény felé.
– Szineril is arra ment – hallotta a kislánya hangját, de hát tudta. Egyszerűen húzta, vonzotta valami úgy, hogy szaladnia kellett a hegyoldalon fel, a bokrok között, és szinte érezte, hogy itt ment előtte ő is. És hogy most bajban van. A fenébe!
Szineril valóban pontosan ezen az ösvényen ment nem sokkal ezelőtt. Azt gondolta, tényleg csak egy pillanat, ameddig még néhány fűszernövényt összegyűjt a szarvashúshoz. Ám egyszer csak észrevette, hogy követik.
A zaj nem volt több, mint amit egy nemestünde csizma ejt bokrok között. Megtorpant, hallgatózott. Semmi. Tovább lépett párat, ekkor azonban magas, aranyhajú férfi került elé, fehér-arany köpenyén és elegáns tiszti öltözetén látszott, hogy Ilana királynő egyik testőre. Szineril előtt elsötétült a világ, maga sem vette észre, ahogy hátrált, míg egy kőris törzse útját nem állta. Hozzásimult a hátával, egyik kezével még meg is szorította az időtől barázdált fát, hogy abból nyerjen bátorságot.
Szótlanul nézték egymást. Szinerilnek a torkában dobogott a szíve, minden gondolata segítségért kiáltott. Biztos volt benne, hogy a következő pillanatban felbukkannak a csalitosból a többiek a bosszúszomjas Aron vezetésével, és neki vége.
A testőr hosszan nézte. Nehezen szólalt meg.
– Valószínűleg nem tudod, ki vagyok.
Szineril becsukta majd kinyitotta szemét, de a pánik, az alaktalan, sötét felhő beszűkítette a látását és kiszorította a levegőt a tüdejéből.
– Irnik! – hangja is elhaló volt. – Hagyj engem elmenni!
A hideg kék szemű férfi áthatóan nézte őt.
– Azt hittem, uram, a nevemet sem ismered. Nem csodáltam volna! Egy voltam azok közül, akik szolgálták az úrnőt már azelőtt is, hogy te megérkeztél hozzá. Ma éjszakáig, amikor is elhagytam a palotát, Ilana királynőt, és most ide vezetett hozzád a lelkiismeretem.
Szineril nem értett semmit. Látta az előtte álló nemestündét, értette a szavait, de azok nem álltak össze, csak kavarogtak a térben. A daliás férfi közelebb lépett, de ő a dermedtségtől mozdulni sem tudott. Még két lépés, és eléri. Ereje sincs menekülni.
A királynő testőre megállt. Ahogy megszólalt, furcsa volt a hangja.
– Bocsáss meg nekem, uram, az ellened tett gonoszságokért! Tudom, nem mentség, hogy az úrnő parancsa volt. Bocsánatot kérek az elfogásodért, hogy segítettem téged bezárni a palota tömlöcébe! Bárcsak hamarabb eszméltem volna! Most megszöktem a királynőtől, nem kívánom őt tovább szolgálni. És hogy őszintének érezd a bocsánatkérésemet, elhoztam neked ősi tőrödet, amit azon a napon zsákmányoltunk tőled, amikor fiaddal, Kelin királyfival ellenünk küzdöttél.
Felmutatta a fegyverövet, és Szinerilnek kerekre nyílt a szeme.
Ekkor hallották meg azt a halk hangot a bokrok mögül, ahogy fém csúszik fémen, és a helyére illeszkedik. Cseri lépett elő, két tenyere között tartott maroklőfegyvere csövét a nemestündére irányítva.
– Bocs, hogy megzavarom a bulit! Lőjek először vagy kérdezzek?
A testőr elemelte kezét a testétől, hogy jelezze, nem akar támadni. Kezében még mindig Szineril tőrövét tartotta.
– Ne, Cseri! – állította meg Szineril. – Barát!
– Nagyszerű! Azt lehet tudni, hogy kinek a barátja? – a nő cinikus volt, szemét le nem vette a testőrről. – Tudod, nem vagyok egy nagy céllövő, de hat töltényből egyel biztosan eltalállak!
Irnik egy barátságosnak szánt mozdulatot tett felé, de Cseri nem ismert tréfát.
– Vigyázz, meg ne remegjen az ujjam! A félelemtől, például.
Szineril még mindig a hangját kereste.
– Én hiszek neki. Visszahozta a tőrömet. Azt mondja, nem szolgálja tovább Ilana királynőt.
– Ha trükk, véged! – Cseri még mindig szúrós szemmel méregette az idegent. – Tudod, én a magadfajtának akkor sem hiszek, ha kérdez!
Ezekre a szavakra Szineril lesütötte a tekintetét, aztán óvatosan kérdezte.
– Elvehetem a tőrömet tőle?
Irnik a legnagyobb alázattal adta át a tőrövet, miközben érezte magán a nő tekintetét. Szineril remegő ujjakkal fogta meg a fegyvert, húzta elő a tokjából. A fénylő, zöldes csillogású penge magára vonzotta a pillantásokat. Ahogy a férfi keskeny tenyerén feküdt, az egész tisztást nyugalom árasztotta el. Nemes pillanat volt.
Szineril felövezte magát, közben lecsatolta asszonytól kölcsönkapott kést.
– Ezt szeretettel visszaadnám! És kérlek, ne lődd le őt, én hiszek neki. Ha te nem is hiszel … nekünk.
A mondatot csendes szomorúsággal fejezte be, és az övet nagy tisztelettel nyújtotta át Cserinek. Ő nem túl nagy meggyőződéssel, de eltette a pisztolyát, hogy derekára tudja csatolni az övet, de fél szemmel még mindig a volt testőrt figyelte.
– Szívem szerint combon lőném, hogy érezze a törődést, de ha szerinted igazat mond, elhiszem. Én megyek, mert Borka már aggódhat. Te pedig vigyázz magadra, nem jövök még egyszer vissza!
A két elf hosszan nézett egymásra.
– Megyek én is! – szólt hangosan az asszony után Szineril, de a nemestünde megállította.
– Uram, várj még egy pillanatot! Én mostantól egy senki földönfutó lettem, akinek nincs népe és nincs hazája. Neked, a sok igazságtalanságért, amit ellened elkövettem, adósod vagyok.
– Ugyan ezt a beszédet eléggé nehezen értem – hallatszott Cseri hangja valamivel odábbról -, de ha komolyan gondolod a sok bocsánatkérést, csatlakozz hozzánk a vacsoránál. Azzal hallatszott, hogy folytatja útját a ház felé. A férfiak komolyan álltak egymással szemben, majd csendesen elindultak lefelé a nyomán.