A késő éjszakai kihalt utcákon rajta kívül nemigen járt senki. A közeledő lépteket ezért sem lehetett nem meghallani. A templom irányából indult, majd a kövek kopogásából egyértelműen kihallott, hogy a hídfeljárónak fordul. A léptek megálltak a háta mögött. Az ember, akihez tartozott, diszkréten köhögött.
– Uram! Elnézést, uram, hogy megszólítom. Úgy láttam az imént, de lehet, hogy tévedek, de mintha Szineril urat látnám.
A megszólított utolsó pillantást vetett a híd alá befutó vízre, melyben már csak egy-egy eltévedt esőcsepp rajzolt karikákat. Nem vágyott társaságra, de udvariasan szembe fordult a kérdezővel.
– Én vagyok – felelte, de az arca még mindig árnyékban volt a köpeny csuklyája alatt.
– Istenem! Uram, hatalmas megtiszteltetés ez a városnak! Évtizedek óta nem járt erre! Ön biztosan nem emlékszik már rám, ifjú voltam az utolsó látogatásakor. Ez még abban az időben volt, mikor a doktornő ide vonult vissza Íliába.
– A kis Borka – suttogta maga elé az erdőtünde. De rég is volt!
A férfi lelkesedése egyre nőtt, pedig Szineril inkább magányra vágyott. Minden szeglet, minden név emlékeket ébresztett.
– Ó, hogy fognak örülni, ha kiderül, hogy visszatért! – rajongott az ember, aki a kabátja szabása alapján a templom papja lehetett. – Mit mondjak, hol keressék önt a város elöljárói? A Meggyeskertben száll meg?
– Igen. Hazamegyek – felelte csendesen Szineril.
– Remélem, találkozunk még! Ó, micsoda megtiszteltetés! A viszontlátásra, uram!
Az ember még mindig lelkendezve elsietett, látszott rajta, hogy nem tudja leplezni az örömét. Az erdőtünde hosszan nézett utána, addig, míg a templom árnyékában el nem tűnt. Csak ő állt még sokáig a hídon. Annyi minden jutott eszébe. Árnyak kéltek a múltból, néhai emberek, elfek és törpék, akiknek hosszú élete az övével vetélkedhettek volna, de akik már nincsenek az élők sorában. Miért jött vissza, ha csak fájó emlékeket talál? Haza kellene indulni, határozta el magát nehezen, és tudta, hogy az otthon is kies már, ha nem várják ott mások, csak árnyak.