Borka felkapta a fejét.
– Jönnek! Ez Csinos!
Szineril felállt, nem engedte a kislányt az ajtóhoz. Óvatos volt és feszült.
Ekkor már lehetett hallani, ahogy a két kutya odakint vakkant az érkezőknek, és az istállóból is kinyihog a másik ló. Aztán lépések dobbantak a tornácon, és kinyílt az ajtó. A kiszűrődő fény megvilágította a szigorú öltözetű, zubbonyos asszony karcsú alakját, aki a következő pillanatban kissé fáradtan, de láthatólag épségben belépett a küszöbön.
Ott álltak egymással szemben, az erdőtünde férfi és az emberasszony, mindkettőn látszott, hogy aggódott a másikért, és a levegőben félbe maradt egy mozdulat.
– Mire vársz! Öleld már meg! – hallatszott Cseri háta mögül elf nyelven Irnik hangja.
– Szabad? – kérdezte tétován Szineril. Cseri mosolyára végre félszegen meg merte ölelni. Sokáig álltak így. A pillanat végtelen volt, elcsodálkozva néztek egymásra, és szeretettel. – Féltettelek.
Ez az egyszerű szó többet mondott most, mint egy vallomás. Cseri hozzásimult az erdőtündéhez.
– Én is aggódtam miattatok. Kértem a Sárkányt, hogy őrizzen benneteket, de most már megköszönöm neki a segítséget.
Behunyta a szemét és kereste a kapcsolatot. Elnyugodott Szineril ölelésében, aki már biztos volt benne, hogy a nő, akit szeret, maga az elf legendák sárkánymágusa, olyan lény, aki a Sárkányhoz kapcsolódva vigyázza a földje rendjét.
– Láthatok sárkányt? – nézett ki az ablakon Borka, de Szineril lepisszegte. Tudta, Cseri gondolata most összefonódik az ős entitással, és ehhez figyelnie kell. Aztán a nő bólintott, majd kinyitotta a szemét.
– Itt van és vár még. Menjünk be, elfáradtam.
Utánuk belépett a házba Irnik, és letelepedett az egyik székre. Cseri és Szineril még mindig egymást ölelték, amihez csatlakozott Borka is.
– Akkor már mindig így maradtok? – nézett fel a kislány a felnőttekre.
– Jaj, te! – nevetett Cseri, és kibontakozott az ölelésből. Három kis pohárkát vett elő, és megtöltötte az eperfahordóban érlelt pálinkából. Körülülték az asztalt, véletlenül úgy keveredve, hogy Cseri és Szineril egymás mellett foglalt helyet a padon, és tudták, hogy ez jó hely lesz. – Mire koccintsunk?
– A nagy pofonra – javasolta Irnik.
Cseri elpirult.
– Nem volna illő. Nem úgy akartam. Legyen inkább egy hosszú út elejére.
A három pohárka összeért. Utána már minden sokkal egyszerűbb volt. Természetes lett, hogy Cseri a keskeny elfvállon pihenteti a fejét beszélgetés közben, hogy a máskor fürgén fonó ujjakat most egész este fogni lehet. Természetes volt, hogy kettesben ki lehet menni az éjszakába sétálni.
– Aggódtam érted – fordult Cseri felé Szineril, és zöld szemében aranyszín fény gyúlt. – Mindig az járt az eszemben, hogy ha téged foglyul ejtenek, hogyan szabadítalak ki. Nem kellett volna odamenned!
Cseri megsimította Szineril arcát, és ujjai hozzáértek a hosszú sebhelyhez.
– Milyen gyönyörű vagy! – mondta csodálatra nyíló szemekkel.
– Kérlek, ne mondd ezt! – fordította el a fejét az erdőtünde, és arcán átsuhant a szomorúság.
– Jó, nem mondom – mosolygott Cseri. – De gondolni gondolhatom?
Hosszan néztek egymásra, és Szineril azt látta a fiatalasszony tekintetében az őszinte csodálatot és elfogadást. A vágya hamar elhatározássá formálódott.
– Itt van még a Sárkány?
Cseri behunyta a szemét, és kereste a kapcsolatot.
– Itt.
– Szeretném, ha a tanúm lenne.
A ház melletti tisztáson derengeni kezdett az éji pára, majd hatalmas, vöröses, fényből álló alakot kezdett felvenni. Lassan kirajzolódott a feje, a testének pikkelyes alakja, összecsukott szárnya és karmos lábai. Farka a rét füvében pihent. Ős bölcsességet sugárzó, macskaszerű zöld szemeivel az elfre nézett.
– Itt vagyok! – hallották a hangot a fejükben. – Mit akarsz tőlem, Világszülő Istenanya Holdfényvéréből való Szineril?
Az erdőtünde megdöbbent a belső nevének hallatán, de aztán megérintette a nyugalom, ami a sárkányból áradt.
– Hatalmas Sárkány, kérlek téged, legyél ma éjjel a tanúm! Szín előtt megfogadom, a mellettem álló Meggyes Annát, akit Cseri néven ismernek, és akinek a kezét most fogom, egész életemben vélelmezem, akár az életem árán is. Hűséges társa leszek az útján, ha elfogad engem. Erre esküszöm! Szeretnéd, Cseri?
A sárkány először Szinerilre, majd Cserire nézett. Az asszony le sem vette a tekintetét a válaszára reménykedve váró erdőtündéről.
– Te csodálatos lélek! Drága, naiv, őszinte! Szeretném veled járni az utamat, akármerre is vezet! De kérlek, egyet ígérj meg nekem!
– Mit? – hökkent meg Szineril.
– Ígérd meg, hogy mindig igazat mondasz nekem, és soha nem játszol velem elf praktikákat!
A férfi elpirult. Tudta, mire céloz Cseri.
– Eddig is mindig őszinte voltam hozzád, és soha nem gondoltam, hogy kevesebb vagy azért, mert nem vagy magunkfajta. Elhiszed ezt nekem?
Cseri válaszul megcsókolta.
– Tudom. De ez is maradjon így, jó?
– Tanúd voltam, Szineril – hallatszott ismét a Sárkány szava legbelül. – És most halld, amit én mondok neked! Van elrejtve még egy neved az idők mélyén. Ezt meg kell találnod. Utána újra esküt fogsz tenni. Ne feledd!
A Sárkány lelke még sokáig érződött, bár ő már elenyészett a térben.
Sokáig nézték a csillagokat, árnyékuk összeért. Varázslatos nyugalom töltötte be a kicsi ház környékét, a tisztást és a körülöttük levő erdőt. Szinerilnek mégis egy nehéz gondolat járt a fejében.
– Cseri! Kérdezhetek valamit?
– Mondd!
– Tényleg megütötted a férjedet egy edénnyel?
Az asszony elnevette magát.
– És ez pont most jutott az eszedbe? – aztán elkomorodott a hangja. – Egyszer úgyis elmondtam volna, semmi titok nincs benne. Tudod, mikor még boldog diákkoromban megismerkedtem ezzel a szépreményűvel, nem gondoltam, hogy oda fog jutni a dolog, hogy kezemben a gyerekemmel fogok átfutni előle a fél világon. Minden szép volt és jó, a vőlegény jó családból való és gazdag, mindenki irigyelt, hogy milyen szerencsés vagyok. Aztán a csodás, nagy házunkban egyre gyakoribb lett a veszekedés, engem pedig nem olyan fából faragtak, hogy ezt hagyom.
Cseri elhallgatott, kellemetlen volt neki az emlékezés. Aztán eszébe jutott, hogy Szinerilnek sem jutott kellemesebb az életből, sőt.
– Aztán később, amikor már Borka is megszületett, kezdett mindennapossá válnia kiabálás. Egyszer vacsorát készítettem, és valami indokból addig veszekedett, míg megcsapott. Na, akkor adtam vissza a serpenyővel! Nem vagyok rá büszke. Utána csomagoltam össze, csak annyit, amennyi az újrakezdéshez kellett. Fogtam a kevés holmimat és az akkor kétéves Borkát, és otthagytam a régi életemet. Anyám visszaküldött volna a férjemhez. Ekkor szépen egy fuvarral, ami elhagyta a várost, átmentem Folyószegre. Ott laktunk egy kis ideig, de aztán tovább kellett mennünk. Akkor találtunk ide, azóta vagyok erdőlakó. Egy nemesfehérvári építészmérnök a somlyói vadonban, rosszul hangzik, ugye?
Szineril komolyan nézett az asszonyra.
– Nem tudom, mi az az építészmérnök, de a Somlyón helyed van. Szeret téged ez a föld.
– Úgy gondolod? – kérdezett vissza Cseri, és hálával telt meg a szíve. Végül is ez a föld befogadta őt. Ha el kell hagyniuk, akkor is.
Szineril átölelt az asszonyt.
– Ezért mondtad, hogy túl lehet élni?
– És később jobb lesz. Mindannyiunknak van története.
A hold lassan lebukott a fák mögött, magával húzva a csillagfényes éjszakát.