Az éjszaka, a tábor, az arcok, a zajok, mint valami kaleidoszkóp képei, összefolytak, és nem volt ereje, hogy szétválogassa őket. A családja tüze, az étel, amit a kezébe adtak, ahogy az életét kérdezték és ahogy ők meséltek az ősi fák alatt olyan volt, mint valami zaklatott álom. Nem jó, nem rossz, csak különös. A tüzet már csak két öccse és édesanyja ülte körül, ők ketten még nagyon kicsik voltak, mikor ő elment, alig emlékeztek rá.
– Édesapám hol van? – nézett körbe, és sejtette a választ.
– Ő már a fájánál, fiam – felelte csendesen az édesanyja. – Kicsi húgod, Mirea vigyázza. Ha majd ő is hazatér, tudjuk, hogy atyád már a csillagok közt van.
Elmélyült a csend, a gyász már a nyári füvek között lapult. De ez volt az élet rendje, amit az erdőtündék szentnek tartottak. Szineril mégis vágyott rá, hogy még egyszer az életében utoljára találkozzon az édesapjával.
– Holnap elmegyek hozzá.
Édesanyja is megöregedett, rég látott arcán megültek a ráncok, lassúak voltak a mozdulatai, de szeretettel cirógatta megkerült fiát.
– Nem hittem, hogy még látlak életemben. Sokat hallgattam a testvéreidtől, milyen semmirekellő vagy, hogy felvitte Istenanya a dolgod, és már felénk sem nézel.
A szelíd korholástól még jobban bántotta a lelkiismeret.
– Rab voltam, édesanyám. Nem jöhettem.
Az asszony elnézte a már kopott, de valaha gyönyörű selyeminget, amit a fia viselt, megtapintotta a drága anyagot, és megcsóválta a fejét.
– Láttunk vonulni a királynői menettel. Nagyon szép voltál. Tölgylomb korona volt a fejeden, és asszonyod ragyogott melletted hófehér, gyémántos ruhájában. Büszke voltam rád, senkinek nem volt olyan gyönyörű, nemes fia, mint nekem! Aztán mondd, lettek gyermekeitek Ilana királynővel?
Szineril úgy érezte, az egész otthonléte balul sül el, nem tud örömet okozni, és ő sem találja a helyét. Kényelmetlen volt a kérdésekre válaszolni, és mindezek felett azt is tudta, hogy fegyveresek lesik minden mozdulatát.
Aztán eljött a reggel. Szineril tépelődve nézett körül, nem tudta, mitévő legyen. Annyi bizonyos volt, hogy látnia kell az apját. Kezet csókolt anyjának, és elindult a tölgy felé, amely édesapja végső otthona volt.
A táj itt is megváltozott, volt, hogy olyan részen kellett áthaladni, amit vihar tarolt le, de ember nyoma nem látszott ezen a környéken. Az ódon szerkezet, amit valamiért villanylábnak hívtak, még mindig ott hevert megroskadva az egyik lankás domboldalon, mint mindig, mióta az eszét tudta, figyelmeztetve rá, hogy az Összeomlás előtt mekkora is volt az ember hatalma. A tájon tépett seb lassan gyógyult, mert bár benőtte a csalitos, felfutott rá a komló, meredező vaskarjaival mintha újra magához akarta volna rántani a világot.
Soha többé az emberek idejét!
Az apja életfája a villanylábtól már nem volt messze. A hatalmas tölgyet hamar megismerte, fenséges méretével, szabályos koronájával uralta a völgyet. Szinerilben felhorgadt a türelmetlenség, az út végét futva tette meg, csak a végén lassította le lépteit, hogy illőn álljon apja elé.
A lombzöld köpenybe burkolózott idős erdőtünde a hatalmas gyökerek között ült, mellette a fiatal, szőke leány az a Mirea húga, aki őt még az életében nem látta. A gyökerek göcsörtjei hasonlatosak voltak az öreg vonásaihoz, békét sugároztak, fáradt tekintete pedig bölcsességet. Szineril tisztelettel térdelt le előtte.
– Fiam! Hát eljöttél!
Az öreg hangja halk volt és fátyolos, hallatszott, hogy az útra készül. A kezét nyújtotta, és az tenyereik finoman összeértek. Szólniuk nem is kellett, a csend összesimult kettejük között.
– Nekem hamarosan mennem kell – szólalt meg csendesen az apa. – Örül a szívem, hogy újra látlak. Te folytatod az utat, melyen őseid jártak, és nemzetségünk soha el nem múlik.
Szinerilnek nehéz lett erre a szíve. A tegnap estére gondolt, a kínosra sikerült hazaérkezésre, arra, hogy idegen lett a családjától. Merre visz az ő útja?
– Add a kezembe a tőröd! Hadd fogjam meg utoljára! – kérte az öreg, és Szineril kihúzta tokjából a zöldes színben játszó fegyvert. Óvatosan apja kezébe helyezte, és az öreg ujjak végigsimítottak a drágakövekkel díszített keresztvason. A fegyver smaragdszín derengése mintha erősebbé vált volna. Élettel telt meg.
– Emlékszem a napra, mikor megkaptad. Majdnem gyermek voltál még. Dédapád a kezedbe adta, és azt hagyta rád vele, hogy az élet szent, úgy forgasd. Nagy harcos volt ő.
Szineril nézte apját, amint lehunyt szemmel, égre emelt arccal, ősi tisztelettel tartja az ő tőrét. El is feledte már a szavakat, amelyekkel felövezték őt, dédapjára sem igen emlékezett. Zavara egyre erősödött.
– Édesapám, én nem lettem nagy harcos.
– Ki mondatja ezt veled? – adta vissza mosolyogva a tőrt az apa. Szineril nem nézett rá, úgy tett, mintha a penge visszacsúsztatása a hüvelyébe nagy figyelmet követelne. – Előtted még az élet, a nagy harcaid talán még hátra vannak. Mirea, kérlek – intette magához a lányát -, hozd ide a tarisznyámat!
Az indamintával díszített hosszú ruhát viselő karcsú lány térült-fordult, egy színes szőttessel tért vissza. Az idős erdőtünde békés mosollyal forgatta a kezében, nézegette, talán nem is a színes anyagot látta, hanem valamit az idő mélyében. Végül odahajolt a fiához, és a tenyerét összefogva átadta a tarisznyát.
Szineril érezte ujjai között a szövetet, kézfeje fölött apja rázáródó tenyerét, és zavara még jobban fokozódott. Nem tudta, ilyenkor mit kellene tennie, elfeledte a szokásaikat. Ahogy az öreg kiengedte a tenyeréből a fiatal kezet, elnevette magát, mint aki jó mókát csinált.
– Ez mindenem, ami az életben maradt. Az Istenanya tűje, az íjam, a tőröm mind egy-egy dédunokámnál van. A köpenyemet megkapja a kicsi lányom, aki rám vigyáz. Ez meg legyen a tiéd! Vihetsz haza benne valamit!
Szinerilt erre a szavakra elfogta a magány szomorúsága. Összeszorult a torka, alig tudott megszólalni.
– Haza. Nem tudom, hol van a haza. Idegen lettem mindenütt.
Az öreg utolsó erejével felállt, odalépett a fiához, aki alig győzte megfogni, támogatni. De nem törődve a segítő szándékkal inkább megölelte és áldóan megérintette. Aztán gyermekei segítségével visszaült a fához.
– Oda menj, ahol nem vagy idegen! Tudod te jól, hol várnak! Jó utat, fiam!
Szineril utoljára kezet csókolt apjának, és útra kélt. Az életfájánál dolga volt még.