A következő napokban Szineril kizárólag az íja és a hozzá tartozó tegez elkészítésével foglalkozott. Anya és lánya csak messziről figyelték, ha dolguk engedte, nem akarták megzavarni. Márpedig dologból most elég sok akadt. Borka az erdő közeli tisztásait járta, málnát és áfonyát gyűjtött, míg Cseri ismét a falunak vette az irányt, hogy eladja a portékáit.
Aznap, ahogy megérkezett, nagy lendülettel perdült az erdőtünde elé.
– Vásárfia! – dobott egy csomagot a kezébe. A férfi ügyesen elkapta, és csodálkozott, mikor kinyitotta.
– Ez…
A nő nagy mosollyal nyugtázta a megdöbbenést.
– Az úgy volt, hogy volt egy népedből való árus a mostani vásáron. Megláttam ezt, és rád gondoltam. Viseld egészséggel!
Szineril forgatta a kezében a kapott holmit, és nem értette a dolgot. Az ajándék egy hagyományosan szabott erdőtünde ing volt, az anyaga a ráeső fénytől függően hol egészen fehér volt, hol pedig páfrányzöld. Nem is emlékezett rá, mikor viselt utoljára ilyen ruhadarabot. Ez a nemestünde selyeming, ami most rajta volt, magán viselte az elmúlt idők megpróbáltatásait, és bár látszott, hogy Cseri mindent megtett akkor, mikor az ő felépülése alatt rendbe hozta, szánalmasan nézett ki.
Az asszony közben kifogta a lovakat, és elvezette a legelőre.
– Találkoztam az úton Irnikkel – mesélte. – Itt él a környéken. Azt mondta, egy darabig még marad. Téged üdvözöl.
Szineril még nem jutott túl az ing miatti csodálkozáson.
– Honnan tudtad, mekkora kell?
– Magamhoz mértem – szólt a válasz teljesen természetesen. – Borka még nem jött vissza? Elmegyek utána.
Szineril magára maradt. Egy darabig még hitetlenkedve nézte az ajándékot, aztán inkább folytatta a munkáját. Az íjat felajzotta és megfeszítette. Tökéletes volt. Karcsú nyílvesszőt helyezett az idegre, célzott és lőtt. Olyan pontos volt a találata, mint régen, amikor ez a mindennapi élete része volt. Az őzbak jutott eszébe, akivel a pataknál találkozott, és érezte, hogy már nem akar több lenni, mint az az egyszerű erdőtünde, aminek született. A dédapjától örökölt tőrével, az apjától kapott tarisznyájával, a felnőtt léte mágikus köpenyével, a hitét jelentő Istenanya-tűvel, a saját ügyességéből készült íjával.
Hallotta a hangokat, ahogy anya és lánya érkeztek vissza a málnaszedésből, és nem bánta, hogy azok így látják őt, az új íjával a kezében.
– Készen van? Kipróbálhatom? – Borka persze azonnal ott volt.
– Boró! Legyél türelemmel! Azt sem tudod, illik-e elkérni. Hozd ki inkább az enyémet, azzal lőhetsz!
A kislány már futott is, és hamarosan vissza is tért anyja íjával.
– És a vesszők?
Mire a vesszők is kikerültek a házból, Cseri felajzotta az íjat. Az erdőtünde rajta felejtette a pillantását.
– Ne nevess, nem tudok jól lőni! – szabadkozott látva, hogy Szineril nézi, ahogy a fegyvert fogja.
– Nem nevettem – tiltakozott az erdőtünde. Nem értette, miért mondta ezt a fiatalasszony. Csak elnézte a szép ívű íjat, amely nem volt olyan légies, mint a tündérféléké, de látszott rajta, hogy összetartozik Cserivel.
Borka átvette anyjától az íjat, és próbálgatta, hogy tud-e vele bánni, de kilencévesként túl erős volt számára. Abbahagyta hamar, és elszaladt játszani. Cseri leült a fűbe, és az íjával az ölében nézte, ahogy az erdőtünde tűpontosan talál célba. Mikor egy sorozatot ellőtt, és visszatért a vesszőszedésből, Szineril nem hagyta szó nélkül.
– Most lőj te!
Cseri felállt, kicsit megmozgatta a vállát, nyílvesszőt tett az idegre, de a válla felett hátranézett.
– Nem ér nevetni, jó a szórásom!
– Dehogy nevetlek ki! – tiltakozott Szineril, és nézte, ahogy a vessző lágy ívben repül a cél felé. Mikor Cseri a második vesszőt készült kilőni, közelebb lépett hozzá, és a vállára tette a kezét. – Megengeded?
A nő háta mögé áll, és igazított kicsit a tartásán. Emelt egy kicsit a vállán, és a könyökét is beljebb fordította.
– Hé, én nem vagyok olyan hajlékony! – reklamált Cseri, de tartotta magát. Ez a vessző sokkal pontosabban repült. Az asszony hitetlenkedve nézett utána. – Biztos véletlen volt!
– Dehogy is! Próbáld csak újra!
Felváltva lőttek. Szineril javította Cseri mozdulatait, amitől sikeresebb lett, de az erdőtünde félelmetesen pontos lövéseit meg sem közelítette.
– Na jó, elmegyek hozzád kisinasnak! – zárta le végül a gyakorlást Cseri, mert az ujjai már fájtak. – Én mára befejeztem! Jó lett az ing?
A férfi most kapott észbe, hogy ezt bizony elfeledte.
– Én… még nem… nem volt időm… ne haragudj!
– Dehogy haragszom! Megyek, készítek vacsorát! – Cseri megfogta a tegezét és az íját, azzal elballagott a ház felé.
Már szürkült. A ház ablakából világosság fénylett, mire Szineril betelt az érzéssel, hogy birtokában van képességeinek. A fegyver lassan nevet választott magának, de tudta, hogy ezt még senkinek sem szabad elmondania. Büszkén tért be a házba.
Az asztal már meg volt terítve, a kenyér és a sajt mellett kolbász, szalonna, sonka is volt. Hamar került mellé a szarvas pácban elrakott húsából, erdőtünde fűszerezéssel elkészítve. Kis cseréptálban volt az aznap szedett áfonya és málna. Cseri megszegte a kenyeret, és adott minden tányérra. Úgy érezte, végtelenül gazdag, mert mindene megvan, amit valaha is szeretett volna: kedves otthon, szelíd szó, ízes étel és béke az asztalánál.
Borka már lepihent, Cseri elrakta az ételt.
– Milyen szép ez az este.
Szineril felrezzent, őt is elvarázsolta ez a békés hangulat. Nem is gondolkozott rajta, miért, csak élvezte a hangulatát. Jó volt ez így együtt, nem vágyott másra, többre. – Megfürödhetsz, ha akarsz – nézett rá Cseri, mert kopott inge ujját morzsolgatta. Törölköző kendőt keresett a ládában, és átnyújtotta neki. Aztán újra elővette a gyapjút és az orsót, mintha a sorsot fonná könnyű ujjakkal.