Ugyanekkor egy másik vidéken is javában tartott az ünnep. A szállás közelében, egy szelíd lankájú völgyben tartották, ami egyedül északkelet fel volt nyitott. A dombok hátán néhol behavazott bokrok álltak, lentebb facsoportok, szélesebb sík, zárt erdőfoltok és tágasabb tisztások.
A völgyben nagy lángú máglyák körül karcsú erdőtünde lányok táncoltak és énekeltek. A mulatságból birkózó vagy vívó ifjakat sokan körbeállták, harsány hangon bíztatták. Minden olyan volt, mint bármikor máskor. Látszólag. Merthogy vigyázó szemek figyelték őket, várva az alkalomra, hogy közéjük ugorhassanak. Bíborlomb körül lecsapni készült a vihar.
A nemestünde had csend rejtekében haladt prédája felé. A lovasság zárt rendben vonult a havas, fagyos éjszakában, fényes ezüst páncéljukon megcsillant a lenyugvó hold fénye. Aznap nem lesz tanúja az éjszakai ég úrnője, ahogy népének vérét ontják.
A kemény hidegben meglátszott a harcosok lehelete, párát vetve az démoni harci maszkokra. A katonák a vértjeik alatt bundát viseltek, és büszkén ültek a nyeregben, Fehér öltözetükkel olyanok voltak, mint megannyi rémálom, csatákhoz szokott lovak léptei alatt alig porzott a hó,
A bíborlombi szállás közelében a sereg két szárnyra vált, szélesen nyíló olló várt arra, hogy elsöpörje a föld színéről az erdőtündék otthonát. Feszültek voltak, készek az öldöklésre, idegeik a végletekig felajzottak. Egy jelre vártak, egy kürtdallamra, hogy a roppant sereg egy akarattal rontson rá az ünneplőkre.
Ilana királynő katonái kivont kardokkal közelítettek az ünneplők felé. Sem íj, sem dárda nem kellett, közel akarták vinni a halált az erdőtündékhez, látni a félelmet a szemükben. Közeledtek a préda felé, és mikor már elérték a kritikus távolságot, a következő kürtjelre egyszerre kezdett vágtába mindkét oldalról a nemestünde sereg mindkét szárnya.
A jelre nem csak Istenkereszt katonasága figyelt, de Szineril is. Füle kihallotta a muzsikából, énekszóból azt a hangot, amivel annak idején ő is támadást indított. Ahogy a kürtszó felhangzott, néma kézjelére egy másik dallam is felcsendült. Ezt a kis dalocskát a harci tűzben égő nemestündék ha meghallották is, nem törődtek vele, sőt, azt gondolták, most lesz legvígabb a mulatság. Ez a könnyű táncdallam nem szokott kürtön megszólalni, de nem a szokatlan hangszer miatt állt meg minden legény és leány az ünnep tüzei mellett.
Ahogy feltűntek az első lovak, a leányok abban a pillanatban eredtek futásnak hangosan sikoltozva, vissza sem nézve. Egyetlen esélyük volt, hogy kijussanak az összecsukódó átkaroló szárnyak között, tartották hát az idegen erdőtünde parancsát, hogy amilyen gyorsan csak tudnak, rendezett sorban vonuljanak vissza.
A menekülők látványa még vérszomjasabb űzésre ösztökélte a tündérkirálynő népét, akik annyira nem láttak harci lázukban, hogy fel sem tűnt számukra, ebben az ünneplő sokaságban egyetlen gyermek, egyetlen anya, egyetlen aggastyán sincs. Voltak viszont felfegyverzett legények és leányok, akik a futókat követve, szintén rendezett sorokban, erős iramban haladtak kifelé az ünneptérről.
Az első lovak, amelyek térdig, néhol szügyig süppedtek a domb aljában felgyűlt hóban, megakasztották a rohamot, kevés híja volt, hogy fel nem bukott néhányuk. Lovasaik keresték a helyet, ahol újrarendezhetik soraikat. A váratlan megtorpanás dühétől még ádázabb ölésvágy tört a királynő katonáira, keresték a célt, ahol kitölthetik haragjukat. Az erdőtündéknek sikerült elhagyniuk az ünnepteret, mielőtt ellenségeiknek sikerült volna bekeríteniük őket, szerencséjükre a legmélyebb hó a völgy keleti oldaláról fogadta a támadókat.
Az istenkeresztiek hadának két szárnya összekeveredett, ahogy leértek az ünneptérre, A csatalovak visszahőköltek, idegesen táncoltak a nagy máglyák körül. A nemestünde harcosok igyekeztek kijutni a zárt félkört alkotó völgyből közül, a jobb és bal szárny közelebb volt a bejáratához, mint a fősereg. Így eshetett meg, hogy a seregvezér Aron az ék csúcsából bekerült a közepébe.
A testőrkapitány erős akarattal küzdötte ki magát katonái közül újra az élre. Látta, hogy a szárnyvégek lovasai, akik az bekerítésben elöl voltak, már űzőbe vették a bíborlombi menekülőket. Gyors vágtába ugrasztotta a lovát.
– Utánam! Támadó ékbe fejlődj! – adta ki a parancsot, hogy utolérje sajátjait. Ölni akart. Az első áldozat az övé kellett legyen.
A lányoknak sikerült egérutat nyerniük és a terepet jól ismerve eljutniuk azokra a helyekre, ahol az anyák, a gyermekek, az öregek és a betegek rejtőztek. Ha eldurvulna a helyzet, és fegyvereseiknek nem sikerülne megállítania a nemestündéket, az ő feladatuk lesz védeni a kiszolgáltatottakat.
Holna és Zalán urak a közeli magaslatról tartották szemmel az eseményeket. A bizonyosságot, hogy bízniuk lehet a rossz hírű Holdfényvére Szinerilben, most nyerték, mert eddig minden úgy haladt, ahogy ő eltervezte. Látták az összecsukódó harapófogó felbomlását, az egymást tipró lovasokat, az élre törő vezért, a gyilkos éket.
– Remélem, a fiaink is elég gyorsak lesznek! – sóhajtott Zalán úr, miközben mellette Holna a kardja markolatát szorította.
– Bárcsak a régi önmagam lennék, tőlem kapná az első üdvözlést ez a beképzelt csürhe! – dohogott a hadvezér. – Nem féltem a fiataljainkat, elveszik a kedvét a királynőnek az ünnepi meglepetésektől! De hogy nem lehetek ott, ez jobban fáj, mint a harci seb!
A tettetett menekülők egyre csalták maguk után a támadókat, el a belátható terepről a csalitos, facsoportokkal tarkított tisztások felé. A könnyű léptű erdőtündék könnyebben mozogtak a havon, mint a lovasok, és ez volt az egyetlen esélyük a megmenekülésre.
Szineril a túloldali magaslatról figyelte az eseményeket. Aron úgy terelte az erdőtündéket, ahogy előre sejtette: a tágas sík mező felé, ahol a lovasok széles arcvonalba tudnak felfejlődni és a szélek felől átkarolni a futókat. Minden reménye abban volt, hogy az ék forma megmarad addig, ameddig a síkság előtti ritka bozótosig be nem lovagolnak. Látta Kelin magas termetét a fiatalok között, és magában fohászkodott a Világszülő Istenanyához, hogy óvja a gyermekét.
A nemestündék elvakultságukban azt sem vették észre, hogy az előttük szaladók egyre kevesebben vannak, az oldalakról el-eltünedeztek a bokrok között. Kelin a csoport középhadában gyakran visszanézett az üldözőikre. Ahogy meglátta az élen lovagló Aron testőrkapitány ismerős ezüst harci maszkját, fáradó izmaiba új erő költözött. Tartozott ennek a férfinak, és ha az Istennő segíti, ezen az éjen megfizet neki.
Lassan elérték a síkot, ahonnan széles tisztás nyílt. Már csak néhányan maradtak együtt, akik végig kitartottak. Rápillantott a csapatára, tucatnyi fiatalra. Bírták még, de az erejük végén jártak. Mellette Ariana és Apor lövésre készen tartotta íját, a többiek kardjukban, tőrükben bíztak. Ha életveszélyesen közel értek volna hozzájuk a nemestündék, nem adta volna egyikük sem olcsón az életét.
– Most! – kiáltotta Kelin, ahogy a torkán kifért. A csapat hirtelen irányt váltott balkéz felé, ahol egy sűrű bokrokkal és kidőlt fákkal körülvett tisztás nyílt széles bejárattal. Ilana katonái felbontották az éket, ahogy a síkot elérték, hogy a parancs szerint elkezdjék a bekerítést. Az irányváltást azonnal reagálva kanyarodtak rá a tisztás bejáratára, így a balszárnyuk feltorlódott, és újra egymást követve haladtak. Ahogy betörtek, látták az összeverődve álló csoportot, a rettegő bíborlombiakat, egyre hátrálva a bokrok felé. Azok ismét futásnak eredtek, és a nemestündék ugrattak utánuk. A sűrű bokrok előtt hátrahőköltek a lovak. Áttörhetetlen akadályok álltak előttük, a bokrokból alakított sáncból kimerevedve döfésre kész dárdákkal, tüskés ágakkal. Gyalog elsurranhattak benne, de a hátasok számára kerítés volt.
Összetorlódtak a lovasok, táncoltak alattuk a mének, törtek volna kifelé, de arra már nem volt út. A tisztás bejáratánál két hatalmas máglya lobbant fel, és mint két óriás kapuszárny, elállta a kifelé vezető utat. Azon túl látszottak a feszített idegű íjakkal és hosszú dárdákkal felfegyverzett gyalogosok, azok várták őket.
A lovasok idegesen vágtattak körbe. A bokrok közé épített torlasz átjárhatatlan volt, az egyetlen kijáratnál egyre magasabbra csaptak fel a lángok. Nem volt más menekülés, csak a tüzek között. A harcedzett paripák áttörhettek volna az akadályon, de kettes sorukat könnyűszerrel levadászhatták volna. Üldözőkből így lettek volna üldözöttek. Lassan megálltak a lovak, és már csak a tűz pattogása hallatszott. Istenkereszt harcosai a vezérük parancsára vártak.
Szineril, ahogy meglátta, hogy a királynő serege befordul a csapdába, azonnal leugrott a szikláról, ahonnan a védelmet irányította. Lefutott a síkra, ahol már gyülekeztek a felfegyverzett bíborlombiak készen arra, hogy támadóik megkísérelhetik a kitörést. De azok még zavarodottan táncoltatták lovaikat, kiáltoztak egymásnak.
– Adjátok meg magatokat! Nem akarunk tündevért ontani! – hangzott a tűzkapun túlról. Ilana katonái idegesen néztek egymásra. Kémeik szerint ezek a gyanútlan szerencsétlenek mit sem sejtve ünnepeltek, és kiderült, hogy mindez hazugság, tervük a saját csapdájukká vált. Minden szem Aronra szegeződött. Az ő harci ménje még mindig vadul taposta a havat, és a testőrparancsnok forrt a méregtől. Gyanús volt neki a hang, gyanúsan ismerős.
– Kinek adjuk meg magunkat? Mondd, ki vagy, és miért higgyünk neked! – kiáltotta.
A lobogó máglyák között néhány alak sötét körvonala rajzolódott ki.
– A Bíborlomb nemzetségnek, annak a népnek, akiket megölni és szétkergetni akartatok. Az ő két vezérük áll előtted, Zalán úr és Holna úr. Engem pedig ismersz jól, Aron! Holdfényvére Szineril vagyok, azoknak a katonáknak a volt vezére, akik mögötted állnak.
A testőrparancsnok szép arca tajtékzó dühhé változott. Letépte magáról az ezüst maszkot, ami annyi csatában rémisztette el az ellenséget. Azt akarta, hogy ennek a semmi lénynek az ő arca legyen az utolsó, amit életében lát.
– Megadni magam neked?! Soha! – ordította, azzal megmarkolta kardját, megsarkantyúzta lovát, és nem nézte, ki követi, kirontott a tűzkapun. De nem ment utána senki, mert míg ők tétováztak, az erdőtündék bedöntötték a máglyát, ami áthatolhatatlan falként, hatalmas lángokkal nyaldosta a téli éjszakát. A vágtató lovas elől ellépett a két erdőtünde, de a harmadik szilárdan állt. És ahogy a ló nekirohant volna, ugyanazzal a mozdulattal, mint fél éve a kőkeresztnél, Szineril lerántotta Aront a nyeregből. A nehéz páncélos vitéz elterült a földön, kardja messze repült a kezéből, és mire a döbbenettől mozdulni tudott volna, egy nagyon ismerős tőr éle simult a torkához. Ahogy a zöld szemekbe nézett, látta, ezúttal nem lesz kegyelem.