Az érintetlen, behavazott hátú dombokon metsző szél söpört végig, barátságtalan volt az útonjárókkal. Nem is tette ilyenkor ki a lábát, akinek nem volt dolga. Ezt a vidéket ember nemigen járta, az erdőtünde nép pedig téli szállásán élt. Állatok nyomai is ritkák voltak, szarvasok, őzek, ragadozók csapái mintázták a fehér tájat. Ezeket egy párhuzamos vonalpár szelte keresztül, amit könnyű szán hagyott maga után. A fekete lovak húzta sötét színű jármű épp csak átsuhant a tájon, egy röpke pillanat volt, amíg meg lehetett figyelni.
A híre hamarabb jutott a téli szállásra, mint az utasa. Nem csoda hát, hogy harcosok sorfala fogadta, amire a lovak bevontatták a külső udvarra. Bizalmatlanul méregették a zárt kocsiszekrényt, amelyen a felségjelzést fehér vászon borította. Zászlaja nem volt, a kísérők öltözetén sem volt semmi, ami utalt volna arra, ki érkezik, pedig maga a szán nemestünde gazdára vallott.
A Bíborlomb íjászok készenlétben álltak. Ilana királynő újabb próbálkozása lenne a foglyok kiváltására? Már három követséget fordítottak vissza, alighanem ez lesz a negyedik. De azért megadták a módját: Holna, a hadvezér, Kelin királyfi és Szineril volt jelen a követ érkezésénél.
A kíséret kinyitotta a szán ajtaját. A jelenlevők idegesek lettek attól, hogy nem a megszokott látvány fogadta őket. Az íjászok cseltől tartva lövésre készen vártak. Szineril, maga sem értette, miért, feszült lett. Az érkező fehér-barna bundája, amit először meglátott, ismerős volt neki, hasonlóan a csizma, amivel a hölgy kilépett a hóra. Mint akit megbűvöltek, úgy lépett közelebb. Nem hitt a szemének, félve érintette meg az úton összekócolódott vörösesbarna hajat, a hidegtől kipirosodott arcot, ölelte magához a rég látott kedvest. Cseri ugyanazzal a csodálattal nézett rá, mint mindig, mióta szerették egymást. Megsimította az arcát azzal a mozdulattal, ami mindent feledtetett, és úgy simult hozzá, ahogy csak ő tudott.
– Kedves, nem fogod elhinni, mi történt! – suttogta, mielőtt megcsókolták egymást.
A harcosok nem hitték el, amit láttak. A királynő szánjából kilépő hölgyet Szineril egyszerűen átölelte. Mi történik itt? Erre Cseri is hamar rájött, mert a csók végén azt suttogta.
– Szerintem be kellene mutatkozzak. Nagyon furcsán néznek ránk.
Szineril nehezen engedte el az asszonyt a karjaiból, de tudta, igaza van. Odavezette hát a vezértársaihoz.
– Üdvözlöm önöket, uraim! – hajolt meg szertartásosan Cseri. – Meggyes Anna vagyok, akit sokan Cseri néven ismernek. Azért jöttem, hogy békeszándékot közvetítsek Ilana királynő és az önök népe között. Nem vagyok a királynő követe. A magam akaratából jöttem, és azért, hogy segítsek megoldani a foglyok ügyét. És azért is, mert így találkozhattam a kedvesemmel, ne vessenek meg bennünket érte!
Szineril lefordította a szavakat Holna úrnak, aki nem beszélte az emberek nyelvét. Ő bólintott.
– Legyen üdvözölve nálunk, Meggyes Cseri! Szívesen fogadjuk Szineril úr társát!
– Köszönöm! – válaszolt elf nyelven az asszony, és magában hálát adott az őszi nyelvgyakorló beszélgetéseknek.
A nyílt udvarról egy földbe épített folyosón átvezették egy tágas térre. Itt sátrak álltak, közöttük tüzek égtek, amelyek körül téli öltözetű családok élték mindennapjaikat. Cseri még sohasem járt téli szálláson és nem látott ennyi erdőtündét egy helyen. Kényelmetlenül érezte magát az ismeretlen helyen, semmi kincsért el nem engedte volna Szineril kezét. Próbált méltósággal viselkedni, de mikor a következő alagútba beléptek, érezte, hogy szorong. Később a tér ismét kitárult, és a domb mélyén épült fogadóhelyiségbe értek, ahol megjelentek az elöljárók és a vének. Mellőle ellépett a kísérete, Szineril is, igy egyedül állt szemben a Bíborlomb nemzetségfőkkel.
A kortalan és az agg erdőtündék vesébe látó pillantásokkal méregették a látogatót. Legtöbbjüknél derengő fényt árasztó bot volt, a vándorlás és a méltóság szimbóluma. Az emberasszony kezében csak a táskája volt, benne a mappa, amibe a jegyzeteit tartotta.
– Üdvözlöm önöket! – kezdte a saját nyelvén, és remélte, hogy van, aki fordít. Megnyugodva hallotta a dallamos hangot az elöljárók oldaláról. – Meggyes Anna Cseri vagyok. Ilana királynő kérésére jöttem, de a magam akaratából. A királynő megkeresett engem, a segítségemet kérte, hogy megoldást keressünk a kialakult helyzetre. Nem ígértem neki sikert, még annyit sem, hogy önök fogadnak. Remélem csak, hogy a Bíborlomb nemzetség elfogadja közvetítő szerepemet. Amennyiben nem utasítanak el, továbbítom felé, mik önök szerint a béke feltételei. Ilana királynő elmondta a történteket a saját szemszögéből, de nem tudom, mi történt valójában. Az, hogy Ilana királynő felkért engem, számomra annyit jelent, hajlandó feladni álláspontját a megállapodásért. Így állok önök előtt kérdezve, hogy fogadnak-e, mint közvetítőt.
Miután a tolmács hangja is abbamaradt, csönd ült a teremre. Végül egy meglett korú, szigorú arcú férfi lépett elő.
– Egyedül érkezett, Meggyes Anna Cseri? – kérdezte az emberek nyelvén, mintha belelátott volna Cseri gondolataiba, akinek tényleg az futott át a fején, hogy teljesen egyedül áll tündérfélék között.
– Egyedül. Nem fogadtam el a királynő által felajánlott kíséretet. Mindenképpen szeretném a pártatlanságomat megőrizni. Így vállaltam a feladatot, és csakis azért, mert a királynő aggódik a fogságba esett katonái miatt.
– A katonái miatt vagy egy bizonyos katonája miatt? – kérdezte metszően a férfi.
Cseri megrázta a fejét.
– Ezt nem értem. Ilyen információt nem kaptam.
A férfi visszalépett az övéi körébe, látszott, hogy egyeztetnek. Cseri megpróbálta Szineril figyelmét magára vonni jelezve, hogy fogalma sincs, mire utaltak az imént, de ő nem figyelt rá. Így várakozás közben kénytelen volt végiggondolni, hogy mennyire volt bölcs döntés nem megfelelő információval eljönni, hátrahagyta a gyerekét egy reményei szerint elfogadható iskolai kollégiumban, valamint a munkáját, amit kötött a határidő.
Ekkor megszólalt újra az előbbi kortalan elöljáró, de ezúttal nem lépett elő.
– Meghallgatjuk, mit ajánl a királynő, és úgy hozzuk meg döntésünket. Kérjük, addig legyen vendégünk! Mielőtt kipihenné az út fáradalmait, szeretnénk, ha megnézne valamit. Holna úr és Szineril úr elkísérik.
Az erdőtünde elöljárók visszavonultak, otthagyva Cserit a derengő fényt árasztó falú fogadóteremben. Ő elanyátlanodva nézett körül, mert egyrészről fogalma sem volt, hol van, másrészről a vele maradt három férfiből egyedül Szinerilt ismerte, de most ő is olyan idegennek, távolságtartónak tűnt.
– Hova megyünk? – kérdezte, és közelebb húzódott hozzá.
Választ nem kapva indultak el befelé a domb gyomrába. Egyre kevesebb lett a fény, amitől az asszony szorongása erősödött.
– Én már itt nem látok. Kaphatnék valami lámpást, vagy bármit, ami világít?
Csendes derengés kelt a falakból, és bevilágította az alagutat, amin jártak. Cseri megfogta Szineril kezét, aki most nem húzódott el.
– Miért vállaltad? – kérdezte csendesen.
– Miattad – válaszolta Cseri. – Nem akartam, semmi okom nem volt rá azon kívül, hogy te itt vagy. Most Borka miatt is aggódhatok, és a professzor sem volt lelkes. Nagyon remélem, hogy sikerül hamar megállapodni, és megyek haza.
Szineril hangjából neheztelés hallatszott.
– Nem tudod, mit vállaltál! Nehéz volt ez az idő nélküled, de nem lett volna szabad idejönnöd. Tudod, mit akar a királynő? Őt! – mondta haragosan Szineril, és kinyitott egy ajtót.
A szűk helyiségben a félhomályból alig kivehetően egy férfi ült a padlón. Hófehér öltözete és hosszú aranyló haja arra vallott, nemestünde a rab. Amint a derengő fény rávetült, Cseri döbbenten ismert rá. Aron volt, a testőrparancsnok, a hadvezér. A királynő kegyeltje. Tehát ezért volt olyan fontos, hogy akárki, de felvegye a béketárgyalásokat Bíborlombbal!
Az asszony közelebb lépett, úgy, hogy jól lássék. Már értette Szineril dühét, a visszafordított békekövetségeket, és kereste magában azt, aki közvetíteni jött a két nép között. Benne is felizzott a harag, nem tudott nem arra gondolni, hogy a testőrkapitány kínozza a fához kötözött, fogoly Szinerilt.
– És én még azt hittem, hogy Ilanát a harcosai sorsa érdekli! Hát, így bizony egészen más lesz békéről tárgyalni. Ugyanis – Cseri itt Aron felé fordult – Ilana engem küldött, hogy a foglyok szabadulásáról egyeztessünk. Én bizony a helyedben elkezdenék aggódni. Sajnos nagyon jó a memóriám, ha a szemem nem is olyan éles, mint a tündérféléké. Azt a képet a tábortüzeteknél nehezen felejtem el, amikor megütöttél egy magatehetetlen rabot. Imádkozz az istenedhez, ha van, hogy ha a neved szóba kerül, ne ez jusson először az eszembe!
Aronon most először látszott ijedtség. Felállt, szólt volna, de addigra Cseri hátralépett, ki az ajtón, amit be is zártak mögötte. Még hallatszott, ahogy a rab belülről üti az ajtót és az asszony nevét kiáltja.
– Rajta kívül mennyi fogoly van még? – kérdezte Cseri a kísérőit.
– Még százharminckettő. A betegeket és a sebesülteket hazaküldtük – felelte a fiatal nemestünde, akinek a tekintete olyan ismerős volt, mintha látta volna valahol.
– Akkor legalább van értelme, hogy idejöttem. Ha ezt tudom, még mindig láncgörbét számolok Nyírhegyen!
– Meggyőződtem, hogy maga nem kém – nézett az asszonyra komolyan az idős erdőtünde, szavait Szineril fordította. – Legyenek kellemesek a napjai nálunk, Meggyes Cseri! Remélem, az élményekről Szineril barátunk gondoskodni fog!
Szineril zavarba jött a felszólítástól és elpirult. Nagyon vágyott már a kedvesével kettesben lenni.
– Kísérjük ki innen a hölgyet – folytatta Holna úr -, mert a végén azt gondolja, mi ilyen barátságtalan nép vagyunk.
Amikor kibukkantak a napfényes udvarra, Cseri határozott megkönnyebbülést érzett. Egy sátorhoz érve, melyre érdekes, furcsa vonalakkal őzbak képe volt festve, az őrségparancsnok elbúcsúzott tőlük, majd pár szó erejéig még feltartotta Szinerilt. Az asszony a sátor előtt kettesben maradt a magas, karcsú fiatal nemestündével, aki tétován kereste a helyét.
– Még be sem mutatkoztunk! – oldotta a helyzetet Cseri, és kezet nyújtott. – Meggyes Cseri, csak így egyszerűen.
– Kelin vagyok! – a fiú kézfogása is bizonytalan volt.
Abban a pillanatban Cseri számára világos lett, hol látta már ezt a tekintetet.
– Te vagy Szineril fia? Hihetetlen, mennyire hasonlítasz édesapádra!
– Valóban? – mosolyodott el Kelin. – És te vagy, aki megmentette az életét!
– Ha te nem hozod ki a palotából, erre esélyem sem lett volna. Neked köszönhetünk mindent, Kelin! Örülök, hogy édesapádnak sikerült megtalálnia, nagyon aggódott miattad.
Szineril, visszatért hozzájuk és szeretettel figyelte őket. Belekarolt asszonyába, mire Cseri hozzásimult. A férfi nézte párját, és úgy érezte, bármit, mindent nekiadna.
– Ez az én szállásom. Megosztanám veled, ha elfogadod. Nem épp követhez illő…
– De szerencsére nem vagyok követ! – fejezte be a mondatot nevetve Cseri. – Nem hoztam sok mindent magammal, gondolom, megoldható, hogy valahogy idekerüljön. A legfontosabbak mindenesetre itt vannak a táskámban.
Azzal előhúzott egy zsebméretű üveget, és a tetejéből három kis poharat varázsolt elő. Szineril rutinosan vette át, míg Kelin furcsán nézte.
– Mi ez? – figyelte gyanakodva a vízszínű nedűt.
– Ezt most az én kedvesem kedvére hoztam. Nem az, amit szoktam – mosolygott sokat sejtetően Cseri, és Szinerilre nézett. A férfi megpróbálta az illata alapján kitalálni milyen pálinka került a kupicába, de végül megrázta a fejét. – Körte. Megláttam, és rád gondoltam. Egészségetekre!