A nevető, táncoló, éneklő sokaság zaja behallatszott a sátorba. Barátságos hangulatot teremtett a tudat, hogy odakint körülöttük élet van. Az erdőtündék jó ételekkel kínálták a fáradt utazót, a csomagját is elhozták, és elöljáróik megüzenték, hogy másnap délelőtt meghallgatják Ilana ajánlatát. Cseri az este folyamán még részt vett az asszonyok körtáncában, és Szineril is felkérte, de aztán annyira másra gondoltak, hogy visszavonultak.
– Azon gondolkodom, voltunk-e már valaha kettesben.
Cseri végighevert a közös ágyukon, és végre körülnézett a szálláson. A sátornak berendezése szinte semmi nem volt. Az íj a tegezzel egy alacsony, asztalszerű tartón feküdt, mellé tették a fegyveröveket Szineril tőrével és Cseri késével, és ide került az asszony kézitáskája a jegyzetekkel, valamint a sárkányos gyűrű. A ruhája, amit másnap felvenni szándékozott, az utazótáskájára volt kiterítve, mellette a csizmái. A majdnem egyforma bundáik a sátor bejárata mellett függtek felakasztva. Mellettük a tarisznya, a békés gyógyító mágiájával A kicsiny teret egy maroknyi fénygömb világította meg, hasonló, mint amit az asszony a vándorbotok végén megfigyelt.
Nézte, ahogy Szineril leoldja a köpenyét, amit a bunda alatt is viselt, és elteríti a szőrmékből készült ágyon. Ritkán látta ilyen természetesnek, de mégis ennyire más lénynek ezt a férfit.
– Mi aztán rendesen kifeszítjük a szivárvány ívét! – szőtte tovább hangosan a gondolatait az asszony. – Egy erdőtünde a nomád természetből és egy fővárosi dolgozó nő. Erre mondják a matematikában, hogy valószínűtlen esemény.
– Miért, milyen esemény van még? – fordult felé mosolyogva a férfi, és válla mögé simította hosszú, sötétszőke haját.
- Valószínű, biztos és lehetetlen. De valószínűségszámításban nem vagyok jó. Én a konkrét dolgokat szeretem.
– Akkor örüljünk neki, hogy nem lehetetlen – javasolta Szineril, és ő is elheveredett a szőrmével fedett ágyon.
Sokáig feküdtek szótlanul, és az erdőtünde már azt hitte, hogy párját elnyomta az álom a fárasztó napja után, amikor meghallotta a hangját.
– Tudod, félek itt. Még sohasem voltam ilyen helyen. Nem látok jól, olyan sötét van. Minden idegen, ismeretlen. A nyelveteket is alig értem. Nehéz ez így. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de fogalmam nem volt, mit vállalok.
Szineril felkönyökölt mellette, elnézte a sötétben kedvese arcát, és most érezte igazán, hogy mennyire hiányzott neki eddig.
– Ne félj, kedves, vigyázok rád, segítelek, ahogy tudlak. Úgy láttam elfogadtak, nem tekintenek ellenségnek. Tudom, nem kedvelsz minket, tündérféléket, de ők barátságos, őszinte nép. Kelint is megmentették. Amikor szóltam, hogy a támadó nemestündéket a csapdában ne öljék meg, csak ejtsék foglyul, megértettek. Pedig ellenkezik szokásainkkal, és nagyon nehéz még őket is ellátni így, télen. Megértették, hogy én tisztelem az életet. Aront se tudtam megölni, pedig a kezemben volt.
– Kérlek, később meséld el, hogy történt, most nagyon fáradt vagyok, félek, elaludnék közben. Ne haragudj!
Szineril magához ölelte az asszony karcsú testét, és boldog volt, hogy ennyi idő után ismét egymás karjában alhatnak. Dehogy haragszom, pihenj csak! – igazította el a takarót a kedvesén, majd ráterítette a saját köpenyét is, mert abban bízott, az emberek holmijaiban pedig nem. Aztán hallgatta békés szuszogását, és arra gondolt, hogy milyen bátorság kell ahhoz, hogy valaki teljesen egyedül belépjen egy idegen világba, és még be is vallja, hogy fél.