A Ména lassan sodorta hullámain tova sok megsárgult faleveleket, a part menti füzek és diók szélnek eresztettek útjára. A zsombékos most száraz volt, a patak kevés vizet hozott a hegyekből. A nádbugák között könnyen szaladt a nyúl. Szineril a tőréért nyúlt volna, de inkább hagyta. Minek most a hús, a szőrme? Nem volt, kinek vigye, ő pedig most nem vágyott enni. Inkább az útjára gondolt, azon töprengve, a folyó mellett induljon-e napnyugatnak, vagy térjen fel a vörös sziklák felé. A vizet nem nagyon kedvelte, és emlékei szerint arrafelé voltak az emberek lakta városok. Tartotta hát az irányt északnak.
Az út a Vörösmálhoz egy erdőtündének csak egy rövidebb szaladás volt. A templom romja némán vigyázta a síkot, semmi mozgás, semmi élet nem érződött onnan. Talán az, aki lakta, elköltözött, nyüzsgőbb vidéket választott magának.
Egyedül volt. Olyan sok idő után újra csak magára számíthatott. Még csak annyi bizonyossága sem volt, mint nyáron, mikor a családját kereste. Túl volt az illúziókon, és keserű volt a valóság. Nyomokat keresett, amelyek már elsimultak, jeleket, amelyek egy fiatal fiúhoz tartoztak. A fiához, aki egymagában futott el a világba. Aki addig a napig, mikor őt kiszabadította, egy védett palotában élt, és számára ismeretlen hely volt a vadon. Soha nem vadászott szükségből, csak szórakozásból. Mindig volt hol álomra hajtania a fejét, nem kellett tartania vadak és vadállatok támadásától. Most ébredt csak rá, hogy Kelin az őt megszöktető vakmerő tettével mekkora veszélybe sodorta magát.
Próbálta megtalálni a sugallatot, merre menjen. A ponthoz, ahol elszakadtak egymástól, hiba lett volna visszatérni, a királynő földjére belépni öngyilkosságnak tűnt. Nyugat felé érezte a hívást, és helyet keresett, ahonnan messziről beláthatta a tájat.
Vöröslő sziklák látszottak a lombok között. A meredek hegyoldalon nem volt könnyű felkapaszkodni, pedig szép volt itt. A locsogó patak átbucskázott a köveken, és finom permettel borította be a part menti növényzetet A fák hervadó koronái között szórt, sárga fénye volt a napnak, ahova besütött, kései bogarak pihentek, és prédára éhes, hatalmas szitakötők lebegtek lesben a rohanó víz fölött. Az erdőtünde máskor megállt volna, de most hajtotta a tettvágy.
A hegy mélyében talán éppen ez a sürgető érzés riasztotta fel a hely urát. Valaki, egy ismerős lény közeledett az ő kapuja felé. Érezte, hogy valamit keres, feje tele zavaros gondolatokkal, félelmekkel, önváddal. Léptei könnyűek voltak és gyorsak, amilyeneket már régen nem érzett ezen a vidéken. Emberek járták néha e tájat, kerestek-kutattak. Törpék is, kopogtatták, vizsgálgatták a köveket, ércet akartak kinyerni földből, ami az övé volt a sziklákkal és a régi bányával együtt, amely felett őrködött. Őt elfeledték, és ez így volt jól.
A sárkány felemelte a fejét, mert az érkező addigra feljutott a hegytetőre. Tudta, hol állt meg ez a férfi, érezte, ahogy csodálattal vegyes tisztelettel néz a kapuszárnyaknak tűnő természeti képződményekre, amit az emberek Vörösmálnak neveznek. Megismerte benne azt az elfet, akinek sorsa összeért a nőével, aki érezte a Sárkányt. Az az erdőtünde most is tisztelettudó volt. Letérdelt a sárguló füvekkel takart, napsütötte kőre, tenyerével megsimította a vasas felszínt. Imával hívott valakit.
– Világszülő Istenanya, rád bízom a lépteimet. – suttogta a fohászát a végtelenhez Szineril. – Vezess el a fiamhoz, mutass jeleket az úton, hogy megtaláljam őt.
A föld méhében visszhangzott ez a hívás, ez a hiány. Láthatatlan szálak kötődtek vágyakból és érzésekből. Alakot kezdett ölteni a sárkány völgyében, teret, ami megtelik élettel. A hely kezdte hívni a képet vagy a Sárkányban született meg, esetleg az asszony fogalmazta meg, aki kötődött hozzá, olyan mindegy volt. Létrejött, és nem tudott többé visszasimulni a tétlen gondolatok közé. Peregtek a hegytető bokrairól az aranyló levelek, ahogy egy-egy csintalan szellő belekapott az ágakba, és mozdult még élet a gyepben. Az aranyló nap kitett magáért, bár fáradt volt, és a legmagasabb delén is csak csalóka meleget adott. Lassan délutánba fordult, kedves mosollyal cirógatta a sárkánylakta szirt oldalát, és megnyújtotta az árnyékokat, amelyekben más megült a közelgő tél hidege. Talán mondta volna az erdőtündének, hogy mutatja az utat, de erre Szineril maga is rájött. Kinyitotta a szemét, rácsodálkozott a fennsíkra, s azon túl a völgyek barázdálta vidékre- Egy utolsó fohásszal elhatározta magát, és elindult.