Forróság. Akárhová ért, durva szálak marták a bőrét, szúrtak és égettek. Levegőt sem kapott. Bár már vége lenne! Már küzdeni sem akart, csak hogy békessége legyen. Utolsó ereje is elhagyta. Ám ekkor szeme előtt megjelent a fia arca. Hol van? Mi lett vele? A nevét akarta kiáltani, de a torkában a hang is égő tűz volt.
Ilana királynő, Javasszél, Somlyószél és Istenkereszt úrnője elégedett volt. Kedvtelve forgatta a kezében a jól ismert hosszú pengéjű, zöldes színben játszó tőrt. Erre volt olyan büszke ez a szánalmas férfi, gondolta megvetően, és fegyvert visszacsúsztatta a tokjába. Bármelyik katonájának díszesebb felszerelése van! Átadta a szolgáknak tőrövvel együtt, akik hajlongva elvitték a kincstárba.
– Hogy is történt mindez? Meséld csak el, Aron! – dőlt hátra a királynő a népére jellemző kecses eleganciával fényes trónszéke díszes párnáira, és intett, hogy a kérdezett beszélhet.
A testőrparancsnok egy pillanatra megsimította a sebhelyet a homlokán.
– A kőbálványnál értük utol őket, felség. Felszólítottuk a fiad, hogy térjen vissza a palotába, de ő, hátra hagyva a sebesültet, elvágtatott. Ketten a testőrségből utána mentek, de sajnos elveszítették a nyomát. Már bánom, hogy nem én követtem Kelin királyfit, akkor azonban fontosabbnak tartottam vigyázni Szinerilre. Az éjjel a sebei, sajnos, súlyosbodtak. Aztán hajnalban – a szép férfi cinikus mosolyát úrnője félre nem érthette, – szerencsétlenül beleesett a mederbe ott, ahol olyan mélyen fut a patak a szurdokvölgyben. Szegény! Milyen kár, hogy ilyen sajnálatos balesetet szenvedett!
A beszámoló végén jelentőségteljesen úrnőjére nézett, majd a hallgatósága másik tagjára, az ifjú tündérkisasszonyra. A leány kérdőn nézett a testőrkapitányra, majd a királynőre. A felséges asszony felállt trónjáról, odasétált hozzá és végigsimította a vállát.
– Sajnálom, Szille, hogy ezt végig kellett hallgatnod, de nem titkolhatom előled az uralkodás nehéz feladatait sem. Királyságunk biztonsága mindennél többet ér, de erről most nem mondhatok neked többet, majd megtudod idejében, milyen jóslat kényszerített cselekedni. Egy fejezet szerencsésen lezárult. Kelin pedig visszatér, ahogy lehiggad. Ha majd olyan sokat éltél, mint én, rájössz, hogy ezek csak apró közjátékok.
– Igazad van, anyám! – mosolyodott el a királyleány, és tekintete hideg volt és számító, csakúgy, mint a királynőnek.
Ilana gyönyörködve nézte a lányát. Milyen szép! Milyen okos! Érte érdemes volt ez a kis kellemetlenség. Beteljesült és már soha be nem teljesülő jóslatok szorító kényszere múlt el azzal a sajnálatos balesettel. Hálásan mosolygott daliás testőrparancsnokára.
–
A kis erdei házra csend borult. A jószágok sem neszeztek kint. A szobában fény köre világította meg a fonó fiatalasszonyt. A gyermek már aludt, hosszú, sötét haja szétterült a vánkoson, szép, nyugodt arcát csak néha mutatta meg a táncoló gyertyafény. Az asztalon ott volt a vacsoráról maradt kenyér szőttesruhába burkolva, s mellette egy bögre. Az asszony néha dúdolt egy keveset, de inkább csak csöndesen pergette ujjai között a gyapjúszálat.
Öt napja, hogy ezt a megkínzott, félholt tündérférfit megtalálta a patakban, hazahozta, megmentette a kihűléstől, mézzel és vízzel táplálta, hogy még egy nap esélye legyen élni. Megsajnálta? Talán. Vagy csak a saját, végletekig sarokba szorított sorsát látta benne. Ezt a fogösszeszorított élni akarást, ami a semmi közepén fenntartja őt a gyerekével, a juhaival, a kertjével, a szőlejével, a sajtjaival, és az egész kizsigerelő, fájdalmas küzdéssel.
Nem vagy te sem normális, gondolta magában, de aztán kortyolt egy kis bort és igazított a fonálon. Az éjszaka egyre mélyebb lett, a múlt nem akart engedni. Kényelmes nagyvárosi életére gondolt. Eszébe jutott a gazdag könyvtár az egyetemen, ahol boltíveket és lépcsősorokat szerkesztett és számolt, vékony tintavonallal húzva az íveket és pontos illesztéssel az éleket. Mennyi lehetőség állt előtte! A rajzokra gondolt, amiket készített, a terveire, amit irigyeltek tőle. Mennyi érdekes embert ismert! Gondtalanul élhetett volna – ha az a volna ne lett volna!
Ekkor tompa zajjal a padlóra esett valami. Cseri megállt a munkával.
A halk zaj a sarokból, „nem”-nek hangzott a tündérek nyelvén, talán. A sebesült szeme nyitva volt, s próbált felkelni a fekhelyről, amit a padon vetettek neki. Lázálma van! – jutott eszébe, és lerakta az orsót.
– Ne!
Az asszony vizet töltött egy csuporba, és a padon fekvőhöz vitte.
– Innál?
A beteg tiltakozó keze kis híján kiütötte a kezéből a csuprot. Az asszony megsimította a férfi homlokát, nyakát. Lázas volt, de már nem volt életveszélyesen forró.
– Ki vagy? – formálta a beteg a szavakat. – Hol vagyok?
Megragadta a csuprot, ivott.
– Ez az én házam. Nevezz Cserinek!
A férfi sötétzöld szeme tágra nyílt, talán rémülettől, talán döbbenettől Aztán csak alélten hevert, bőre fehérsége szinte világított. Cseri kivette az ujjai közül a csuprot, és visszaült fonni. Telt az idő, a monoton munkába halkan dúdolta bele gondolatait. Régi könyvek jutottak eszébe és régi történetek. Elnézett a távolba, a gyertyavilág körén túl, a sötétbe, aztán összerezzenve visszatértek gondolatai a házba. A sarokból, a padon vetett fekhelyről, azt vette észre, figyelik.
– A ruháidat kimostam, megvarrtam. Ott van melletted. Ha jobban vagy, elmész.
– Reggel elmegyek. Reggel.
– Jó – mondta Cseri, és szótlanul dolgozott tovább. Öreg volt az éjszaka.
.
Próbálta megnézni, hol van, de ereje nem volt. Csak az ujjai mozdultak, gyalult deszkát éreztek. Ez nem a börtöne földes padlója volt. A fa, bár régen kivágták, mégis a felvilágot jelentette, s a gyertya világossága nem tündérfény volt, hanem élő tűz. Friss patakvizet ivott az imént, szelíd szóval szóltak hozzá. Kezdett feléledni benne a remény, talán megmenekült.