A lombokat formázó vaskapu szelíd ívű kilincse ugyanúgy simult a tenyerébe, mint régen. Csendesen nyílt a régi kapuszárny. Lehet, könnyebb lett volna, ha zárva van, mert akkor vissza lehetett volna fordulni. Így viszont ott állt előtte a lépcsősor, melynek minden tégláját ismerte. Számtalanszor járták együtt Cserivel, és most egyedül kell végigmenni rajta, fel, régen volt otthonáig.
De ezúttal nem sikerült. A gyász felszakadt benne. Ereje elhagyta, leroskadt a sziklateraszra vezető, az esőtől még mindig nedves lépcsőfokra, és nem szégyellte, hogy sír. Minden kő, minden bokor és fa, minden, ami ezen a helyen körülvette, a kedvesre emlékeztette. Úgy látta őt most maga előtt, mint fiatal asszonyt, aki tele volt élettel, és csak egyetlen pillanatra úszott a lelke elé a kép, amint élete végén, ősz hajjal, megfáradt mozdulattal búcsúzott el tőle. Olyan kevés idő adatott nekik az ő napjai szerint, de igen hosszú élete volt az emberek éveiben mérve.
Fent a ház csendes volt és kihaltnak tűnt, de volt benne élet. Lassú, kimért, mint azoké az elfeké, akik magányban élnek. Krisztien lakhat ott, és ha nem mutatkozik, annak oka van. A gondolattól szíve nem lett vidámabb. Azóta nem látta a fiát, hogy Borkát búcsúztatták, ekkor járt utoljára ebben a házban. Kerülte a helyet, az emlékeket, nem volt ereje szembenézni velük.
Mi hozta most mégis haza? Egy érzés, egy álom, egy hívás, amelyet még hosszú-hosszú ideig őrzött és figyelt a lelkében. Most pedig itt ül a saját otthona lépcsőjén, és ha a háza felé néz, majdnem azt látja, mint azon a régi rajzon, a bíborlombi téli szállás prémjeire kiterítve. Az a kép akkor őt megfogta, a tusrajz éles vonala és elomló feketéje mögött érezte az éveket, amelyeket együtt töltenek. Mintha az idő valami csintalan csínye összekeverné a múltat és jelent. Álmában ezen a lépcsőn mentek fel, egymás kezét fogva, nyár vége volt. A ház előtt pici diófácska nőtt, alig nagyobb, mint két levélke. Az álomban letérdeltek mellé, gyengéden megsimították. Látta, ahogy asszonya szemében az anyaság meleg fénye gyúl. Elmentek a házukig, mely barátságos volt és hívogató, de a látomás itt véget ért, nem jutottak be az ajtón, mert felriadt. Onnantól újra csak a helyét kereste. Gondosan felépített élete összeomlott, és az álom képei végül visszahozták ide, a helyre, melyet arra szántak, hogy menedékükké váljon. És ahonnan ő menekült, idejét sem tudja, mióta.