A kutyák már rég ugatták, hogy idegen jön a tanyára. Cseri és Borka felnéztek a borsófejtésből a tornácon, és egy postaegyenruhás, bajszos lovast láttak közeledni.
– Csendes! Bundás! Hagyd!
A két kutya visszakozott a gazdasszonyához.
– … Isten! Meggyes Annát keresem! – kiáltott oda a bajszos.
– Én vagyok! – állt fel az asszony.
– Levelet hoztam. Saját kezébe.
Az asszony közelebb ment.
– Bírósági idézés – tette hozzá az ember. – Átveszi?
A nő a kezét nyújtotta.
– Alá kell írjam? – szép ívben kanyarodtak a betűi. – Nem kell felolvassa!
– Akkor alászolgája! – fordult a postás, és visszalovagolt az út felé.
Az asszony feltépte a borítékot. Szó nélkül olvasta a levelet. Hát megtörtént! Borka próbálta megfejteni anyja arcáról, hogy mi történhetett.
Ekkor lépett ki az ajtón az elf. Meglepően alacsony volt, alig magasabb Cserinél, de karcsú, légies, mint mind a népéből. Saját ruháit viselte, amit az asszony megvarrt: kopott fehér selyeminget, valamilyen finom bőrből való nadrágot, sötét színű csizmát. Köpenyét ujjaival fogta össze, ingujja mellett kivillant a gyógyuló heg megsebzett csuklójánál. Saját lábán állt, de mire a tornácra ért, meg kellett támaszkodjon, és a tündeköpeny lecsúszott a válláról. Aztán elhagyta az ereje, az ajtó mellett le kellett ülnie.
– Korai lesz az még! – szólt oda az asszony.
– Nem akarok bajt hozni. Jobb, ha megyek – mondta fel sem nézve az elf.
– Rám bajt hozni?! Majd felírom a listára! – Cseri hangja gúnyos volt, keserű.
– Édesanya nem szereti a tündérféléket! – kottyantott közbe Borka, aztán látta a felnőttek mozdulatán, hogy ezt nem kellett volna kibeszélnie. – Mondtad, mikor jöttünk haza – nézett anyjára, kissé elpirulva.
A férfi is zavarba jött, meggyötört arcán szégyen látszott.
– Sajnálom.
Az asszony visszament a házba, nadrágzsebébe rejtve a levelet.
– Megfőzöm az ebédet. Boró, lásd el az állatokat! Maga meg pihenjen, mert így a patakig se jut el!
A férfi tiltakozott volna, de érezte, hogy az asszonynak igaza van. Fájt mindene, az arca égett, ereje nem volt.
– Leülhetek itt? – kérdezte, ahogy betért a házba. Az asszony már a tüzet szította a tűzhelyen, csak egy pillantást vetett a vendégre. – A nevem Szineril. Köszönök mindent! És sajnálom.
– Ne sajnálja! – A zsír már sercegett a fazékban, és pattogott rá a zöldség, ahogy Cseri térült-fordult. – Én sajnáltam volna, ha hagyom meghalni!
Szineril szeme elkönnyesedett, és örült, hogy az asszony ezt nem látja.
– Sokan örültek volna, ha hagy meghalni.
Cseri leült az asztal melletti másik székre. Komolyan nézett a vendégére, és igyekezett nem észrevenni, ahogy a könnycsepp végigpereg az arcán. Látta a kés marta sebet, a verés nyomát, és szinte érezte a szenvedést, amit ez a finom teremtés átélt. Egy pillanatra megérintette az asztalon nyugvó kézfejét.
– Nagyon gyűlölhet valaki!
Ekkor egy másik könnycsepp is legördült a sokat szenvedett arcon.
Cseri folytatta a főzést, csendben rakta a hozzávalókat a levesbe, ütötte fel a tojást, keverte a lisztet. Már el is feledte az előbbi beszélgetést, a saját jövőjén gondolkodott. Okosnak kell lennie, és főleg Borkát kell jól elrejtenie. Félelmet már rég nem érzett, csak elszántságot. Könnyen megkeményedik az ember, ha hosszú a harc.
– Néhány nap múlva lemegyünk a városba, Folyószegre. Elvisszük egy darabig, hogyha egyfelé megy az utunk. Megülheti az egyik lovat. Csinos a nyugodtabb, elfogadja az idegent.
– Én nem nagyon tudok lovagolni – Szineril zavartan nézett az asszonyra. – Erdőtünde vagyok.
– Az nem tudom, mi – vonta meg a vállát Cseri.
– Az erdőtünde vadonlakó erdei nép. Nem mutatjuk magunkat, rejtve élünk. Elkerüljük az embereket.
Cseri hosszan nézett az elfre, végül megcsóválta a fejét.
– Ha nem lovagol, jöhet velünk valameddig szekéren, ha keletnek tart.
Szineril gondolkozott. Gyenge volt még, de már menni akart. Bólintott hát az ajánlatra. Cseri kapott az alkalmon, járt az agya, mit hogyan tegyen a városban.
– Ha velünk jön, megkérhetem, hogy vigyázná a szekeret, míg nekem dolgom van?
Az erdőtünde felkapta a fejét a szóra.
– Hogyan?
Az asszony főzött tovább, úgy fonta a szót.
– Sajnálom, nem tudom elf nyelven elmondani. Nem beszélem jól. Azt kérdeztem, őrizné-e az úti dolgainkat Folyószegen.
– Én értem a szavait. A legtöbb erdőtünde tudja az emberek nyelvét. Különben nem tudnánk, mikor kell elrejtőzni, álcát húzni, ha közelednek – válaszolta Szineril zavarában, aztán az asszony ki nem mondott kérdésére hozzátette. – Óvatosság, még a régi időkből.
– Mindegy! Mindenkinek elég a maga baja! – vonta meg a vállát Cseri, majd megkavarta az ételt, letörölte, megterítette az asztalt. Közben megszámolta a megfont gyapjút, amiket a vásárra kellene vinnie. Nincs megállás itt a hegyen, ha élni akarnak. A méhészhez is át kellene mennie, a sajtok, amiket cserélne, már szépen érnek. Fát kell gyűjteni, a favágót is hívni kellene. Behordani a takarmányt, forgatni a szénát, ügyelni a savanyúságra. De most leginkább arra kell figyelni, ami előtte áll. Mit mond a bírónak? Mit a volt férjnek? Eddig eljutott a maga okosságából, erejéből, de a végén is elbukhat mindent. És Borkát nem szabad észrevennie senkinek. Ha most elveszik tőle, azt nem éli túl. Miatta küzdött, élt a hegyen évek óta, neki akart élhető életet.
Végignézett a házon, ahol éltek. Valaha menedékház volt, amit az erdőben vándorló utasok használtak, és egy falubeli gondozta. Mikor évekkel ezelőtt a faluba, Szálaszegre jött, felhozták ide, és megmutatták a helyet, ahol ellakhat. Megfelelt neki és pici gyermekének, hát beköltöztek kevés holmijukkal. Pont annyija volt, ami a szekérre felfért. Annyival is fog innen elmenni.
Borika megnőtt azóta, igazi segítője lett. Most is szó nélkül hozta a forrástól a vizet, s tette az asztalra a hideg korsót.
– Édesanya, alighanem róka jár a közelben, ideges a Bundás. Kieresszem?
– Hagyd csak, megfogja, ha bejön. Ne kujtorogjon! Ki tudja, járnak-e még mindenféle népek a közelben. Az az öt lovas csak nem hagy nyugodni!
Öt lovas. Szineril összébb húzta magán a köpenyt, pedig nem volt hideg a házban. A fia jutott az eszébe, és a menekülésük a testőrök elől. Kelin vitte őt a lovon, és lassan haladtak. Az életüket kockáztatták egymásért. Küzdöttek. Akkor még megvolt a tőre. Aztán valahogy minden összezavarodott.
– Kész a leves. Meg sem kérdeztem, szereti-e.
Az erdőtünde csak szótlanul bólintott. Rossz érzése kelt, de nem attól, hogy közös asztalhoz kell ülnie az emberekkel. Valami nagy, homályos félelem nőtt benne. Alig látta maga körül, ami történik, csak a szó, „édesanya”, döfte szíven mindig. A saját gyermekeire gondolt, mindarra, amit megtett értük, a sok hiábavaló küzdésre, és az évekre, amik feleslegesen teltek az életéből. És azt sem tudta, mi van velük. A lánya, aki megtagadta, a fia, aki megmentette.
Ha megtehette volna, most azonnal elhagyja az emberek házát, de ereje csak annyi volt, hogy a padig eljusson. Pedig az étel finom volt, érezte, hogy Cseri szeretettel főzte, és ennyitől már jobban kellett volna lennie. De a nagy, szürke árny, ahogy egyre jobban ráereszkedett, szinte megbénította.
Ez a félelem idegen volt. Soha nem volt az övé, csak mióta hagyta magát elkergetni. Vagyis nem hagyta, mikor rájött, mit akarnak vele. Akkor még nem félt. Még a túlerőtől sem, a gúnyolástól sem. De az idő megszoktatta rá, hogy félnie kell.
Az asszony a következő napokban nem szorgalmazta, hogy Szineril elmenjen. Hagyta gyógyulni, látta rajta, hogy nagyon gyenge. Igazából észre sem nagyon vette a jelenlétét, bőséggel elegendő volt számára, ami a mindennapokban az erdei élethez kellett. Meg a fa miatt is főtt a feje, ami miatt meg kellett keresnie a hegy legmogorvább emberét. Már egy ideje erősítette az elhatározását, hogy csak át kell lovagoljon a favágóhoz.
Az egy igazi hegyi ember volt, aki semmire nem nézett egy nőt. Ezt a saját bőrén tapasztalta ki az évek folyamán.
Mikor a kis erdei házba beköltözött, megmutatták neki, mit hol talál. Még csak akkor kezdte az életet a vadonban. A falubeli, Csősz gazda, akié a menedékház gondja volt, fel-fellátogatott segíteni a magányos menyecskének fát hordani, megmutatta, honnan hozzon vizet, merre vannak a málna- és szederbokrok, melyik gombát gyűjtheti. Az istállót is a segítségével rakta rendbe Cseri, és tőle vette az első tyúkjait. Ez az ember vitte el a favágóhoz, hogy a télire való fát megbeszélje vele. Meg is állapodtak rendben, a fát rendben elvitte a házhoz, a fiatalasszonynak csak annyi dolga volt, hogy szépen elrendezze a fal körül. Kifizette, örült, hogy nem volt vele gondja, és a fa kitartott sokáig.
A következő nyáron már kisérő nélkül ment a favágóhoz. Az ember a kunyhója előtt ült, és pipázott. Éppen csak felnézett az odalovagló asszonyra, aki a nyeregből a gyermekét is leemelte.
– Jó napot! Biztosan emlékszik rám. A menedékházból jöttem. Tavaly maga vágta nekünk a tüzelőt.
Az ember úgy nézett rájuk, hogy hármójuk közül talán csak a lovat vette észre.
– Szeretném megbízni, hogy idén is vágjon nekünk fát – próbálkozott tovább Cseri. Semmi reakció.
– Kifizetem, mint tavaly.
Cseri a kínos helyzetben már nem tudott mit kitalálni, hogy észrevetesse magát. Kínjában elővette a pénztárcáját, és megmutatta a nála levő bankjegyeket.
– Van pénzem rá!
Még mindig semmi. Na, ha így, gondolta dühösen, akkor majd megoldja máshogy! Zsebre vágta a pénzt, és visszatette Borkát a nyeregbe. Épp lendületet vett, hogy maga is felül, mire csak megmozdult a favágó.
– A Csősz gazda házából? Tavaly két köb fát vágtam neki. Nem szólt, hogy most is kell.
Cseri nagy levegővel sokáig számolt, mert nem akart úgy megfordulni, hogy lássák rajta a dühöt. Nyugalmat és mosolyt varázsolt az arcára.
– Most szóltam. Én lakom abban a házban, aminek Csősz gazda a gondnoka. Vállalja, hogy összevágja a fát, mint tavaly?
Azóta minden évben ez volt az ára, ha tüzelőt akart: el kellett viselnie, hogy levegőnek nézik. Most sem volt ez másként, így dühösen és megalázva ért haza. Ölni tudott volna, és útközben el is határozta, hogy összehasogat annyi fát, amennyi ahhoz kell, hogy lecsillapodjon.
A ház háta mögül ereszkedett le, lova óvatosan lépkedett a morzsalékos, köves talajon. Már egészen közel ért, mikor meglepő zaj jutott fel hozzá. Baltacsattogás? Gyanakodva kerülte meg az épületet a legelő felől, de mikor látta, mi történik, megnyugodva vette le a szerszámot Csinosról, és engedte el.
A tornác oldalánál az elf hasogatta a fát. Cseri érdeklődve nézte, nem gondolta, hogy ez a tündérféle vékony legény mégis ér valamit. Lassan a ház felé sétált.
Szineril megállt, felegyenesedett. Most nem viselte a köpenyét, meleg is volt, és a munka is fárasztó. Körülötte egész csinos kis mennyiség a szép szabályosan összehasogatott hasáb. Látszott, hogy nem először van balta a kezében. Észrevette, hogy a nő elismerően nézi.
– Szerettem volna segíteni valamit.
Cseri elmosolyodott. Szép rendben felpakolt a ház falához, az gyújtóssal pedig elindult befelé a házba. Már az ebédfőzéshez fogott, és még mindig hallotta csapások szabályos döndülését.