8. Utazás

Három napig lesznek oda. A méhész asszonyával beszélte meg, hogy átjön a völgyön megetetni az állatokat. A lovak már befogva álltak, Borka a szekéren, takaróba burkolózva ült. Korán volt még, épp csak pirkadt. A lombok között látszott a kék ég.

Cseri még egyszer végiggondolta, mindent elvégzett-e. Eltett mindent, amire az úton és a városban szükség lesz? Szineril a lovak mellett állt, furcsa kéztartással cirógatta az állatokat, tekintete is elrévedt. Most lazán viselte a köpenyét, hosszú haját meglebbentette a hajnali szél. Egészen más volt, mint eddig. Egészen elf. Elmosolyodott, mikor észrevette, hogy az asszony nézi.

– Csak ránéztem az útra. Minden rendben lesz.

– Tündérmágia?

Cseri felült a bakra, Szineril pedig hátra, a szekér belsejébe.

– Én is ránéztem az útra. Nem lesz egyszerű. Na! Isten nevében! – azzal indította a lovakat.

Csendben haladtak az úton, álmosan a félhomályba burkolózó sötét fák alatt. Hamarosan elhagyták a legelőket, felkanyarodtak a szekérútra.

– Marica délután jön. Hagytam neki egy kis meglepetést, babát készítettem a kicsi lányának – kacsintott hátra Borkának Cseri.

– Édesanya – biggyesztette el a száját a kislány –, nekem nem?

– Nézd csak meg a takaró alatt! – fordult vissza az utat figyelni édesanyja. A következő pillanatban Borka hangos sikoltása hallatszott.

– Kisbárány! Édesanya! Igazán kisbárány? És baba! Nahát!

Elfeledve az álmosságát, azonnal játszani kezdett új kincseivel. Szineril elgondolkozva nézte az önfeledt gyermeket, és annyi minden eszébe jutott a múltból!

– Nekem is volt egy kislányom – mondta halkan. Cseri hátranézett rá, és szíven ütötte a szomorúság, amit akkor látott. Valami tragédia történt. Talán vadak törtek rájuk? Hallott már ilyet, hogy ez az ocsmány nép rátámadt tündérfélékre, de szerencsére a közelben nem történt hasonló.

Később Borka elpilledt, bekucorodott a takaróba és elaludt. Álmában is ölelgette a játék barit és a babát. A lovak egykedvűen kocogtak az úton. Hamarosan elhagyták a helyet, ahol ösvény fut a patakvölgybe, tovább el, ahol már több a tisztás, és a dombokon az erdő helyét átveszi a csalitos, majd a vadvirágos mező. Szineril egyszerre felült, figyelt. Cseri is éber lett ettől.

– Mi az?

Borka hátul még mindig az igazak álmát aludta. Mellette, a szekér végében Szineril ugrásra készen figyelt.

– Ez Somlyószél, Ilana királynő birodalma. Legyünk óvatosak!

– Ugyan már! Százszor jártam már ezen az úton! Regéltek meséket a furcsa hangokról, de én még soha nem hallottam semmit! Akárki ez az Ilana királynő, engem nem érint! Nem vagyok tündérféle!

Nem sokkal később a lovak is nyugtalanok lettek. Itt már határozottabb ívű dombok között futott a hol derékmagas, hol embermagas védőfallal szegélyezett út. A falak szelíd ívben nyíltak meg ott, ahol dűlőutak csatlakoztak bele. Távolabb kőfeszület állt egy kevésbé járt ösvény közelében. Ahogy arrafelé nézett, Szineril szinte remegett az idegességtől.

– Ennyit arról, hogy ki mit látott előre! – vetette oda dühösen Cseri, és a lovakat innentől gyalog vezette. – Ez meg mi a bánat?

Nem messze az úttól, a kőfalon túl valami megcsillant a fényben. Szineril, hogy jobban lássa, leugrott a szekérről. Azonnal észrevette azt, ami Cseri figyelmét is felkeltette. Az a csillogás, ami nem harmat és nem elveszett pénzérme, ott bújt a fűben, várva, hogy megtalálják. Egy kis ékszer, gyémántosan csillogó, hegyes tűben végződő istenasszonyszobrocska. Hamar felvette, tenyerébe fogta. Azt már észre sem vette, hogy a földön térdel, sem azt, hogy felszakad benne minden érzés, fájdalom, gát, bánat, amit eddig cipelt. Nem volt múlt, sem jövő, sem jelen, csak valami mély időtlenség az öreg kövek tövén.

Később észlelte, hogy Cseri mellette térdel, hogy vigasztalja, és ez annyira idegen volt attól, ahogy eddig bántak vele, annyira hiányzott neki ez a fajta együttérzés, hogy az időtlenség ismét elragadta. Ha az asszony érintése nem tartja ezen a világon, talán vissza sem tér.

– Szineril, mennünk kell! – hallotta a szelíd hívást.

Az, ahogy ez a fiatalasszony őt először a nevén szólította, valami egészen új sebeket szakított fel. Olyan sebeket, amelyekről eddig nem is tudott. Olyat, hogy ő valahol számít, bele valami végzetes egészbe, és ennek az egésznek valami dolga van. Valami olyat, ahol az ő bánatának helye van, de közben az úton is haladni kell. Valami olyat, ahol neki maradhat titka, amit akkor oszt meg, amikor akar.

Hagyta, hogy Cseri segítsen felállni a földről, hogy helyet készítsen neki a szekér belsejében. Fektében érezte, ahogy óvatosan indulnak. Markában ott volt a kis ékszer, amelyet akkor téptek le a köpenyéről, mikor a fiával vállvetve küzdöttek Ilana királynő testőreivel. Akkor látta utoljára Kelint, és akkor kapott olyan sebeket, amelyek majdnem megölték. De nem tudták elpusztítani, és nem tudták elvenni azt az ősi jelképet, ami őt népéhez köti.

Úgy látszik, mindenkinek van valami, amiért erre az útra tért – gondolta Cseri, miközben csendesen elmélkedett a lovakat hajtva. A szekérút közben délkeleti irányban lekanyarodott az erdőből, beért az országútra, melyen már sokan jártak. Lassan leérnek a Szála völgyébe, vette végig a tennivalókat a nő, és mire estére fordul az idő, szállást kell találjanak. Borkának adott enni az imént, de Szineril még mindig ájultan pihent. Már magában is érezte a fáradtságot, ezért örült volna, ha végre elérnek a vendégfogadóhoz. Nagyot sóhajtott, és összeszedte figyelmét.

– Nem akar megállni? Fáradtnak tűnik, pihennie kellene.

A nő összerezzent a hangra. Az erdőtünde őt figyelte, most már éberen.

– Haladni kell, nem érkezünk meg napnyugtáig – szedte össze magát az asszony, de már nagyon vágyott volna kicsit lazítani a tempón.

– Mondom, pihenjen! – ismételte nyomatékosan a férfi, és hozzátette. – Tudom én is vezetni a lovakat. Meggyőző volt, erre már helyet cseréltek. Cseri felült a szekér hátuljába, és azonnal elhevert a takarón, és szinte azonnal elnyomta az álom. Szineril megint a lovak elé állt, ugyanaz a kéztartás, ugyanaz a tekintet látszott rajta, mint az út elején, aztán felült a bakra és indított. A köpenyét ekkor már az Istenanyát formázó ékszer fogta össze, nemzetségének ősi jelképe, ami eddig a fűben várta, hogy megtalálják. A szél cirógatta a bőrét, borzolta a haját, és végre megint úgy érezte, hogy él.