Múlt az este, az asszony későn ért vissza.
– Nehezen aludt el idegen helyen – mentegetőzött. Megigazította haját, forgatta a sárkányos gyűrűt az ujján. Látszott, hogy ideges. Nehezen kezdte, félrenézett, többször majdnem megszólalt, de mégsem.
– A segítségemet ajánlottam – bátorította az erdőtünde.
– Nem olyan könnyű az! – a nő még mindig félrenézett, hogy a vele szemben ülő férfi ne láthassa elvörösödő szemeit és előbukkanni készülő könnyeit. – Látja, mindjárt sírni kezdek, de ez csak a feszültség miatt van. Pedig azt hittem, már túl vagyok rajta.
– Túl min?
– A volt férjemen. Holnap találkoznom kell vele a bíró előtt.
Olyan nehezen akartak előjönni a szavak.
Szineril megdöbbent.
– A férje bíró elé vitte?
– Én adtam a törvény elé az ügyünket – magyarázta Cseri. – Mindent el akart venni tőlem. Borikát is.
Hirtelen összekavarodott minden. A férfi a saját gyermekeire gondolt, akiktől őt megfosztották, és megremegett a keze. Nem nézett Cserire, aki egyre vékonyodó hangon beszélt tovább.
– Most biztosan egy szívtelen dögnek gondol. Meg kellett szökjek tőle. Évekig kerestetett. Borka már alig emlékszik rá, csak néha emlegeti, hogy veszekszünk. Miatta mindent feladtam a régi életemből. Nem élném túl, ha elszakítanának tőle. Ezért nem szabad, hogy holnap bárki felismerje a lányomat a városban. Számíthatok magára?
A férfi csak bólintott. Nem néztek egymásra. Mindkettőnek ökölben volt a keze. Cseri harcra készült, Szineril magával küzdött. Ez már túl sok! Igen, vigyáz a kislányra, elrejti, ahogy tudja, de ennyi! Ennél többet senki sem kérhet tőle! Ilana királynő gúnyos arcát látta, ahogy a palotaajtót becsukódik az orra előtt.
Telt az éjszaka. Szineril a színben töltötte a szekéren, köpenyébe burkolódzva. Alig aludt, csak kavarogtak fejében a gondolatok és az emlékek. Újra jött a félelem, ez a sötét szárnyú alaktalan valami, és beárnyékolta a gondolatait. Ahogy előző nap az összecsapás helyén jártak, ahol ő az életéért és a szabadságáért küzdött, de elbukott, felkavarta. Mikor elnyomta az álom, börtönének sötétjét, súlyos láncait érezte, és hevesen dobogott a szíve, mikor felriadt. Készenlétben várta a napfelkeltét, és ha nem kötötte volna az ígérete, amit tegnap este tett, más útra tért volna, fel a Szilara ember nem járta dombjai közé.
Aztán reggel lett, és megjelent egy ismeretlen nő, aki nyomokban hasonlított arra a Cserire, aki tegnap este a segítségét kérte. Sötétzöld, majdnem fekete, csinosan szabott, szigorúan elegáns ruhát viselt, szorosra fésült frizurája komollyá tette a megjelenését. Látványa csak fokozta Szineril zaklatottságát, rossz emlékei ismét előtörtek. Az a keménység, ami most a fiatal nő az arcán ült, hasonlatossá tette Ilanához, aki bárkin játszi könnyedséggel átgázolt, ha úgy akarta. Félelmetes volt a hasonlóság mindazok ellenére, hogy egy vörösesbarna hajú embernőt semmilyen módon nem lehet összetéveszteni egy ragyogóan szőke, gyönyörűen karcsú tündérhölggyel.
A mellette ballagó gyerek sem hasonlított arra a Borkára, aki máskor lenni szokott. Fiúruhát viselt, hosszú haját sapka alatt viselte. A szekéren belsejébe húzódott, megérezte anyja idegességét. Érezni lehetett a feszültséget. Szó nélkül hagyták el Szálahidat és jutottak el Folyószegig. Mikor a városfalakat meglátták, az erdőtünde láthatóan megremegett.
– Valami gond van? – fordult felé Cseri, aki eddig a gondolataiba temetkezve se nem látott, se nem hallott.
Szineril nehezen tudta leplezni idegességét
– Nemigen kedvelem az emberek városait -felelte kitérően.
– Keresek valahol egy félreeső helyet a külvárosban, ahol várakozni tudnak Borkával. Remélem, hamar végzek.
A Szála folyó mellett volt egy terecske, egyik oldala a ligetes folyópartra futott, másik oldalát már kőfalú házak szegélyezték. A kicsi tér szélén álltak meg. Cseri feszesre igazította nyári kabátkáját, lesimította nadrágját, és vissza sem nézve, határozott léptekkel elindult az egyik utcán, Folyószeg város központja felé.
Egy volt a népből, nem keltett feltűnést. Ismerte, hogyan kell viselkedni, mit kérnek a törvényházán, így nyugodtan várt. Már mindent megtett, amit megtenni tudott.
– Meggyes Anna felperes!
Úgy lépett be, mintha egy lett volna a szigorú törvénnyel. Egyértelmű és következetes. Látta a volt férjet az ügyvédjeivel, érezte, hogyan akar fölé kerekedni, kihasználva férfiasan vonzó és nagyvilági megjelenését. Érezte, hogy le akarja gyűrni őt, de nyugodt volt és rendíthetetlen. Már mindenre elkészült. Hallgatta a vádakat, melyeknek nem volt alapja, érveket, melyeket semmi nem támasztott alá. Csengett a fülébe a kiabálás, mint oly sok évig, oly sok éve.
– Hazudik! Minden szava hazugság! Bosszút akar állni rajtam!
Nyugodt maradni. Csak ennyi volt a cél, nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak maradni. Engedni, hadd fújja át a felé hömpölygő haragot a szél. Sziklát a szél meg nem sérthet.
– Mit kér a bíróságtól?
– Békességet szeretnék. Szárazhegyi Gábor ne vehesse el tőlem a kislányomat.
A kiabálás, a durva hang már meg nem sérthette.
– Megfosztanál a gyerekemtől? Mocskos nőszemély!
– Bírónő, tisztelettel, a beadványomhoz mellékeltem a tényeket. Az életemet féltve menekültem. Kérem tekintetbe venni a döntéskor!
– Hazudsz! Hazudik! Magamat védtem! Milyen nő, milyen anya az ilyen?!
Csak állni, csak hagyni, hogy minden elfolyjon mellette. Hogy minden szó leperegjen. Szél és víz, s ő maga, mint tölgy, mint szikla. Mint kortalan, ősi szobor.
Az ítélethirdetés után a bíró félrehívta.
– Gratulálok! Csodálom a nyugalmát, nem hoz szégyent ősei nevére!
Cseri komolyan nézett a bírónőre. Remélte, hogy hosszú harcának ezúttal végre tényleg vége.
A ragyogó nap soha nem esett még ilyen jól! Ahogy a törvény nagy épületéből kilépett, ahogy a lépcsősoron lement, érezte már, hogy minden erejét felélte. De megérte! Ugyan remegett a lába, majd az egész lénye, de a harcot megharcolta. Leült egy padra, nem figyelte, mi zajlik körülötte, mert belül most szakadt fel benne az idegesség.
Figyelték. Szárazhegyi nézte a tér túloldaláról, megismerte a megjelenéséről: gondosan nyírt és fésült sötét hajáról, legújabb divat szerint szabott elegáns ruhájáról, és velejéig ható, uralni akaró tekintetéről. Nem kívánt vele találkozni. Felállt, hogy induljon, de a férfi odasietett hozzá, és visszatartotta.
– Most nagy hős vagy, mi? Győztél, mi? Ezt akartad?
Cseri elhúzódott, de a férfi utánanyúlt.
– Ezt még megbánod! Nem hagyom annyiban!
Az ügyvédek, amikor látták, hogy a megbízójuk a nő karját szorítja, húzza, elindultak feléjük.
– Véged van! Erre mit lépsz? – hajolt Cseri arcába a vad dühhel a volt férj.
– A törvény előtt felelősséged van! – válaszolta hidegen, kiszabadította a magát a szorításból, és elment. Még hallotta maga mögött, ahogy utána szólnak: „úgyis megöllek!” De ezt már elégszer hallotta ettől a férfitól.
A nap most sütött a legerősebben, a nyári hőség szinte elviselhetetlen volt a kővel borított tereken, utcákon. Kevesen jártak a városban. A főtér, az ősi templom, a Városház, a Törvényház, s a többi méltóságteljes épület környéke kihalt volt. Cseri legszívesebben azonnal a gyermekéhez sietett volna, ha nem fél tőle, hogy követik. Tett néhány felesleges kanyart és kitérőt, mielőtt a Szála-parti ligetes tér felé indult volna.