Lassan telt a nap. Borka megpróbált nyugton lenni, hiszen anyja a lelkére kötötte, hogy vigyázzon magára. De unatkozott. A kis játékait is megunta. Úgy lement volna a folyópartra játszani, de az sem volt szabad.
– Édesanya azt mondta, legyek láthatatlan – szólalt meg, mert nehezen bírta a tétlenséget. – Ha láthatatlan lennék, lemehetnék a folyópartra játszani.
– Az emberek nem tudnak láthatatlanok lenni – felelte rá Szineril, bár sejtette, a gyermek nem neki szánta a gondolatait.
– Miért, te tudsz? – kérdezte vissza a kislány durcásan. – Te nem vagy ember.
Az erdőtünde érezte, hogy több van, mint távolságtartás, ebben a megjegyzésben. Csendesen felelte.
– A mi népünk ezt tudja. Ez mentett meg minket az emberek idején.
Borka elcsendesedett. Nem igazán tudta, mi az az „emberek ideje”, de nem akart butának tűnni, hát nem kérdezte meg. Telt az idő, igyekezett magát elfoglalni. A cégéreket már mind kibetűzte, mindent megnézett. Újra csak az elffel keveredett szóba,
– Unatkozom. Édesanya mikor jön vissza?
– Nem tudom. Várunk.
Borka az árnyékokat figyelte, hogy kezdenek újra nyúlni. Elmúlt dél.
– Neked van gyereked? – kérdezősködött tovább, miután már eleget hallgatta csendet.
Szineril mintha a tér macskakövein kereste volna a választ.
– Egy fiam van és egy lányom.
– Hogy hívják őket? – csillant fel a remény a beszélgetésre, és ezzel együtt a gyermek figyelme. Nem vette észre Szineril elhomályosuló tekintetét.
– Kelin és Szille.
– Szép neveik vannak. Én kilenc éves vagyok. A gyerekeid mekkorák?
Borka gyermeki ártatlansággal nézett rá. Szineril érezte a kérdése mögött a valódi kíváncsiságot, hát megpróbált válaszolni neki.
– Tudod, mi nem úgy mérjük az időt, mint ti. Az én népem hosszú ideig él, tovább, mint három emberélet. Nem számoljuk hát az éveket. Amikor a népemből egy édesanya úgy érzi, hogy gyermeket vár, keres egy kicsi fát, egy kis magoncot. Addig járja az erdőt, míg meg nem találja ezt a kis csemetét. Onnantól a fa és a várt gyermek összetartozik. Amikor a gyermek születik, az édesanya ott hozza a világra. És ez a fa jelzi az erdőtündék életét. Időről időre úgy fordítjuk az utunkat, hogy visszatérjünk ezekhez a fákhoz. Végigjárjuk ugyanazokat az utakat, így figyelünk egymásra, megtudjuk, hogy mi van azokkal a rokonainkkal, akiket már régen láttunk.
Borka közelebb húzódott az Szinerilhez. Úgy érezte, már szereti.
– A te fád mekkora?
– Nem tudom, már régen jártam arra.
A kislány elgondolkozott, közben szórakozottan gyűrögette a tündérköpeny szegélyét. Az erdőtünde kicsit meghökkent ezen, mert náluk ilyesmi illetlenség volt, de aztán nem szólt, mert mégis csak egy kisgyerekről van szó, nem tudhatja.
– Biztosan kicsi még, mert te olyan fiatal vagy.
– A fa? Úgy gondolod? Nem olyan kicsi, nagyra nőtt az elmúlt évek alatt.
Borka már a zöld, finom anyagú tündérköpenyhez simult. Szineril átkarolta.
– Sajnálni fogom, ha elmész – emelte fel rá a tekintetét a kislány, de ő nem tudott sem szólni, sem visszanézni rá.