A ragyogó napfény nem lehetett elég ragyogó, a tükörfalak eléggé csillogóak, ha Ilana királynőnek rossz kedve volt. Vakítóan fehér ruhájában, mint valami nyugtalan lidérc tűnt fel hol egyik, hol másik termében. Dühös volt, nagyon. Még ha valami háborúság lett volna! De már megint ez, ami nem hagyja élni!
– Felség, valóban őt látták Folyószegen. Egy asszonnyal és egy gyerekkel érkezett.
Oda se nézett a rossz hír hozójára, csak összeráncolta szép ívű szemöldökét.
– Milyen asszonnyal?
Ölni tudott volna. Meg is tette volna.
– Semmi különös – jelentette a nemestünde udvaronc. – Közönséges embernő. Az erdőből jött, a Somlyó-hegyek közül.
A királynő megállt egy pillanatra, épp nagy tükrével szemben, igazított kicsit mesteri frizuráján, és közben igyekezett visszatalálni méltóságos önmagához. Kísérete látta minden rezdülését. Ismerték már úrnőjüket. A testőrök vezére tettre készen várt.
– Mit tegyünk, felség?
Döntenie kellett volna, de csak összevissza cikáztak a gondolatai. A serege készül. De ha Szineril él, ez áthúzhatja a számításait. Ó, csak az az átkozott jóslat ne lett volna! Vagy a poros törvényeik, amik tiltják, hogy hites férjét megölje. Az átkozott megszökött, pedig csak az jelenthet biztonságot a sárkány ellen, ha lakat alatt őrzi! És a fia? Újra kiszabadítaná?
– Kelinről van valami hír?
Keze idegesen babrált, most épp a fésülködőasztalkáján. Nem is tudta, mit keres.
– Semmi. Akkor láttuk utoljára, mikor az apjával megszökött.
Ilana királynő most hirtelen megfordult, és metszően nézett a testőrére. A férfi hirtelen fehérebb lett, mint a tükörfal.
– Azt mondtátok, Szineril meghalt!
Mély csend ült a termen. Süket csönd, mintha a nagy kastély teljesen lakatlan lett volna, nem pedig szolgákkal és vendégekkel teli.
– Hozzátok ide ezt a férget! Ezúttal ne rontsátok el!