Délutánra hajlott az idő. A nyári forróság bekúszott az árnyékos kis térre is, meglassította a mozdulatokat. Aludni lett volna jó ilyenkor, ha nem lett volna az izmokban az a feszült várakozás.
– Jöhetne már édesanya! – türelmetlenkedett Borka nyafogó hangon. – Éhes is vagyok!
– Biztosan itt lesz hamar. Már megetted, amit enni hagyott neked.
A kislány felnézett Szinerilre, annak arckifejezéséből próbált olvasni, de az erdőtünde csak mozdulatlanul ült mellette.
– Te nem aggódsz?
– Nem – felelte az elf, de hangja nem csengett őszintén. Mindketten tudták, hogy amit mondott, nem igaz. Vártak. A lovak is kezdtek türelmetlenek lenni. Végül Szineril megmozdult.
– Borka, ha megígéred, hogy itt maradsz, hozok neked málnát.
– Málnát? – ült fel a kislány hirtelen izgalommal. – Honnan?
– Ott, a tér túloldalán van egy árus. Tőle hozok. De várj meg itt, megígéred?
Át kellett vágnia a kis téren, ahol már kezdtek nagyra nőni a házak árnyékai. Borka a szemét meresztgette utána, hiszen rá volt bízva.
Szineril csendesen lépegetett a macskaköveken, lassan beért az árnyékba. Furcsa érzés kerítette hatalmába, és mire rájött volna, hogy mitől, hirtelen meglátott közeledni két magas férfit a királyi testőrök arany-fehér egyenruhájában. A nemestündék egyenesen felé tartottak, hideg kék szemükbe nézve azt érezte, már láncok kötik le. Megdermedt, mint egy riadt őz. A rémület szürke árnya kezdte körülfolyni a lelkét.
– Mit akartok tőlem?
A két férfi fölémagasodott és határozottan közrefogta. – A királynő hívat!