Cseri egy oldalsó utcán ért a térre, még mindig figyelve, hogy követik-e. Az utcán, ahogy a forróság alábbhagyott, egyre több lett a sétáló, de a terecske álmosan, furcsán kihalt volt.
Ekkor vette észre a házak árnyékában a három elfet. Szineril eltéveszthetetlen volt a zöld köpenyében, és a másik kettő egyenruháját pedig egy életre megjegyezte magának
Hallotta, ahogy Szineril a saját nyelvén kérdezi.
– Mit akar tőlem?
– Majd ő megmondja! Indulás!
– Bocs, de pont most sajnos nem érünk rá! Talán majd később! – csendült Cseri hangja, és megzavarta a bűvöletet. Akkor lépett oda közéjük, mikor a két testőr megérintette volna Szinerilt, gyorsan belekarolt és elvezette onnan. Az erdőtünde alig tudott a bénultságától mozdulni, úgy kellett vonszolni. Hamar, mert idő másra nem volt, Cseri felültette maga mellé a bakra, és indultak. A két testőr döbbenten nézett utánuk.
– Borka, add ide a kabátomat! – fordult hátra az asszony, majd a meleg ruhadarabot ráterítette a még mindig dermedt, remegő erdőtündére.
– Édesanya, mi volt ez? Félelmetes volt! – húzódott közelebb a kislány az anyjához, aki igyekezett minél hamarabb elhagyni a házakkal szegélyezett utcákat, és kiérni város határán kívüli országútra, ahol a széles mezők között minden belátható, és sokan járnak arra, hogy feltűnjön egy elf támadás.
Szótlanul telt a visszaút is. Szineril olyan kicsire húzódott, amennyire tudott. Szinte érezte a láncok súlyát, a félelmet, a sötétet, a kilátástalanságot. Reszketett a vastag kabát alatt, pedig a délutáni nap ontotta a melegét az utazókra.
Borka sem említette éhségét, ami majdnem bajba sodorta őket. Közelebb csúszott az erdőtündéhez, és megsimogatta a hátát. Cseri is aggódva figyelte, mi van Szinerillel, észrevette, hogy a lánya megszerette a vendégüket. Fel sem merült, hogy a visszaúton ne jöjjön velük, pontosan látták, hogy veszélyben van az élete.
– Sajnálom! Nem ezt ígértem! – nézett fel végül nagy sokára Szineril. Még mindig sápadt volt, de már nem remegett. – Sajnálom! Nem tudom, hogy történhetett. És köszönöm! Ha akkor elvisznek… ki tudja, most hol lennék…
Pedig pontosan tudta, érezte, szinte látta. De hát már megint gyáva volt. Mint a riadt őz.