A reggel megmutatta, mennyi munka maradt, hogy a háziak három napig távol voltak. Az asszony alig bírta elvégezni a rengeteg tennivalót. Borka segített, ahol tudott, de aztán elpilledve ült be az eperfa alá.
– Édesanya! – kérdezte akkor körülnézve. – Szineril hol van?
Cseri előbukkant a veteményesből, kezében egy tyúkkal, amit elengedett a többi közé.
– Majd jön, ha akar.
– El sem búcsúzott! – pityeredett el a kislány. Anyja megmosta a kezét és leoldotta kötényét, úgy vette a kicsit az ölébe.
– Tudod, a felnőtteknek időnként dolguk van, és azt el kell végezzék.
– Visszajön még?
Cseri az éjszakai beszélgetésre gondolt, és arra a késre, aminek hiányát délelőtt vette észre. Nem akart olyat mondani a lányának, amivel hamis reményt támaszthat. Megpuszilgatta a gyermeket, majd visszakötötte munkához való kötényét, megigazította a haján a kendőt, és visszatért a dolgához.
Marica, a méhész felesége közeledett az úton, a kutyák játékosan ugrálták körbe. A fiatalasszony kicsi lánygyermeket hozott a karjában. Már messziről integetett.
Borka odaszaladt hozzájuk. A kicsi gyermek kezében az a baba volt, amit ajándékba hagytak itt. Marica letette a lánykát, aki tipegve indult játszani. A két anya szeretettel nézte őket.
– Nagyon köszönöm a segítségedet! Minden rendben volt itthon – Cseri ismét leoldotta kötényét, és kezet mosott. Beljebb invitálta a vendégét, leültette a tornácon a padra. Az ódon faépítmény mellett, a felfuttatott kis szőlőlugason méhek dongtak, majd elszálltak a messzeségbe. Cseri szórakozottan nézett az egyik kis rovar után. A kis méhészné hangjára rezzent össze.
– Szerencsével jártál a törvény előtt?
– Elvégeztem a dolgomat.
– Sosem jártam még városban! Biztosan nagyon szép!
Marica hallgatta a beszámolót az útról, de csak fél füllel figyelt oda. Az ő oldalát nem az utazás furdalta, hanem az elf, akiről kósza híreket hallott, de nem kérdezett rá. Körülnézett, hátha látja valahol. Cseri viszont mással volt elfoglalva.
– Hoztam neked ajándékot.
Azzal térült-fordult, és a házból egy kicsi zsákocskával jött elő. Betette a méhészné kezébe, aki megszagolta.
– Ez micsoda? Sosem éreztem még ilyen illatot.
– Szegfűszeg. Nagyon finom fűszer, mézes ételekhez való.
A két asszony csevegett, a gyermekek játszottak a békés nyári délutánon.
Az elf pedig nem bukkanhatott elő, mert éppen egy nagy kő mögött rejtőzött a magas fűben.
Egész nap a környező dombokat járta. Élvezte, hogy a hajnal első sugara már rátekint, hogy a lába alatt meg sem mozdulnak a morzsalékos kövek, ahogy szalad fel a domboldalon. Érezte az erejét, a tüdejét átjáró illatos levegőt, ujjai között a kés acélját. Szabad volt és reményteli.
Benne volt az egészben. Tudta, hol mozdul vad, hol rebben madár. Tudta, ha szomjas, hol talál vizet. Tenyere alatt élt a föld.
A nyúl észre sem vette őt. A kő takarta, a magas fű rejtette. A mozdulat csak egy pillanat volt, és a nyúl és a kés eggyé vált izmai akaratára. A hála szava az ég felé pedig olyan természetes volt, mint a lélegzetvétel.
Szineril szíve büszkeséggel telt meg. Fiatalsága jutott az eszébe, amikor többet és jobbat akart, pedig ez, amit most érzett, ez volt az élet. A zsákmány a kezében már elernyedt, a vadászat izgalma is elcsitult a vérében. Hazaviszem, gondolta, örülni fognak neki.
Arcát a szélbe fordította, és szíve pontosan megmondta, merre kell indulnia. Könnyű léptekkel vette a távolságot. Elégedetten érezte, hogy ereje még mindig van az útra.
A ház közelében meghallotta a hangokat. Nők és gyerekek beszélgettek. Szineril most kevéssé vágyott volna megmutatkozni, ő az ajándékot csak Cserinek és Borkának szánta. Álcát húzni nem akart, de látszani sem. Arcába húzta köpenye csuklyáját, úgy lépegetett a ház felé.
Borka látta meg először. Hangos sikoltással szaladt oda hozzá.
– Hát megjöttél? Úgy kerestelek!
Szineril féltérdre ereszkedett a kislány előtt.
– Ugye, nem gondoltad, hogy elmegyek egy szó nélkül? Hoztam nektek valamit.
Megmutatta a kezében tartott nyulat. A kislány megérintette a még meleg, puha állatot.
– Te fogtad? A kezeddel? – nézett rá őszinte csodálkozással. Megsimította az erdőtünde véres kezét. – De ugye nem sebesültél meg?
– Dehogy is! – rázta meg a fejét Szineril, és látszott rajta, jól esik neki, hogy féltik
Cseri meleg tekintettel nézte a jelenetet, Marica éhes kíváncsisággal. Még sohasem látott tündérfélét, elnézte kecses mozdulatait, légies megjelenését, amit cseppet sem rontott le az, hogy egy véres kés és egy halott nyúl van a kezében. Az elf csak egy odavillanó köszönő pillantást küldött az asszonyok felé, majd az udvari asztalon szabályosan megnyúzta és szétbontotta a zsákmányt. Cseri odalépett hozzá, de Szineril udvariasan megállította.
– Ezt most szeretném én nektek elkészíteni.
Hihetetlen élmény volt csak nézni is, ahogy az erdőtünde dolgozik. Minden más volt körülötte: a tűz fénye, a sülő hús illata, a parázsban párolódó növények. A gereznát is előkészítette közben, és mindennek olyan ritmusa volt, mint egy tánc. Néha ott ült a tűz mellett, majd ellépett egy fűszernövényért, aztán vizet locsolt a tenyeréből a készülő ételre.
Marica már elbúcsúzott, mert furcsa érzések keltek benne, és ezek kényelmetlenek, ijesztőek voltak. A gyermekkel a karján elindult a hazavezető ösvényen, és néha megszagolta a kapott kis zacskó fűszert. Nem tudta, hogy ilyen egy tündérféle, de most, hogy látta teljes valójában, arra gondolt, szerencsés ez a városi asszony, hogy ilyen férfi a társa. A saját férjére gondolt, a kevés szavú méhészre, akivel ő az életét megosztja, és nem volt boldog.
A városi asszony közben teljesen közönséges munkákat végzett az állatok körül. Bezárta a baromfit, beterelte a bárányokat, elszűrte a tejet, lámpást gyújtott, felszította a tüzet a ház kis kályhájában.
– Holnap kenyeret sütök! – szólt, ahogy kilépett az ajtón.
Megterítette az udvari asztalt, aztán letelepedett a tűz mellé, harmadiknak. Elnézte, ahogy Szineril félelem nélkül, biztos mozdulattal nyúl a parázs fölé, és igazít egyet-egyet a sülő ételen. Az észrevette, hogy figyelik, és ránézett a nőre. A fények és árnyak játékától misztikussá váltak az arcvonásai. A tekintete viszont szelíd volt, nyoma sem látszott benne az ezelőtti napokban látott űzöttségnek, szégyennek.
– Mindjárt kész. Remélem, ízleni fog!
Lágy mozdulattal vette ki a parázsból a sült húsdarabokat, az összegöngyölt levélkéket, és az odanyújtott tányérra tett belőle. Borka elkerekedett szemmel nézte.
– Vigyázz, megégeted a kezed!
Szineril ránevetett, és átnyújtotta neki az első tányért.
– Ez nagyon forró! Hogy tudtad megfogni? – reklamálta a kislány, és ujjait fújogatta. De hamar megbékélt, mert ezúttal lehetett a földön ülve enni, és senki nem szólt rá, ha elfeküdt, mikor jóllakott. – Ez nagyon finom volt!
– Tényleg nagyon jó – törölte le az ujjait Cseri. – Nem is tudtam, hogy ilyen fűszerek is nőnek a kertben. Igazából ismeretlenek ezek a növények.
– Nem tudom a nevüket a ti nyelveteken. Itt nőnek mind a mezőn és az erdőszélen. Majd megmutatom neked.
– Nagyon kedves tőled! – megállt egy kicsit a beszédben, elbizonytalanodott. – Azon gondolkoztam, hogy lehet, ez lesz az utolsó nyarunk itt. Még kitelelünk ebben a házban, és tavasszal elmegyünk.
Borka felkönyökölt fektében. Nem értette, miért mondja ezt az anyja. Rövidke élete jelentős részét töltötte ebben az erdőszéli házban, ez volt az otthona.
– Borika, neked már kevés, amit én tanítok itthon, be kellene írassalak iskolába. És amikor idejöttünk, pontosan tudtuk, hogy nem maradunk itt örökre. Úgy érzem, eljött az idő, mikor tovább kell mennünk.
– Merre indultok? – az erdőtünde hangjából megértés szólt, ő vándorló nép fia volt. Tudta, milyen az, amikor felkerekedik a nemzetség, és új otthon után néz.
– Még nem tudom biztosan. Talán keletnek. Ott nagyon szépek a folyóvölgyek, sokat jártam arra régebben.
– Onnan jöttél?
– Édesanya Nemesfehérvárott született. És én is – szólt bele Borka. A hangjából csengő büszkeséget az erdőtünde nem értette, ezt a hatalmas várost ő nem ismerte. – Már nem nagyon emlékszem rá. Egy nagy házban laktunk, aminek sok lépcsője volt, és a szobám tele volt játékkal. Az utcán sokan jártak, és minden házban volt egy bolt.
– Furcsa, hogy épp ezekre emlékszel – mondta elgondolkodva az anyja, és a messzeségbe révedt a tekintete. – Igen. Kétszintes volt a házunk, és az egyik oldalon egy forgalmas út, a másik oldalon egy sétálóutca volt. Nagy város, az bizonyos, éjjel-nappal zajlik benne az élet. Fényesek az éjszakák, lámpák égnek az utcákon. Szerettem a hangulatát.
– Hiányzik?
– Néha. Jó volt ott élni. De ezt is szeretem, ezt a nyugalmat, azt, hogy a magam erejéből élek. A város a kényelmes élet, a nyüzsgés és a nagy társaság.
– Visszamész?
– Talán. Nem hiszem. Borka, ideje fürödni menni!
A kislány nyafogott még egy kicsit, húzta az időt.
– Fürödni? – az elf arcán döbbenet volt.
– Persze! Egészen őszintén elmondom, hogy nekem a fürdőszoba hiányzott a legjobban itt, a világ végén. Így hát építettem egyet a kamrából. Jól jött, hogy az egyetemen sokat hallgattam a gépészeket. Mogorva fickók, akár törpék, akár emberek, az biztos, de ők legalább annyira ki akarják deríteni a régi világ titkait, mint én. Az áramosság, az a legnagyobb csuda, azt jó lenne megfejteni! Azt hiszem, az lehet a titka mindennek. De sokat locsogtam már! Borka, ideje lefeküdni, meleg a víz, mehetsz fürödni!
A kislány elindult, az erdőtünde pedig még mindig értetlenül nézett a nőre.
– Életemben nem hallottam még olyat, hogy fürdőszoba. Meg hát az a régi világ, amilyen volt, én nem bánom, hogy összeomlott!
Szineril szavaiból érződött a megvetés. Szívéből gyűlölte az emberek idejét, a szemétkort, ahogy az ő népe hívta azt az időt. Ő már az összeomlás után született, mégis mióta az eszét tudta kerülgette az eldőlt villanylábakat és félig eltemetődött vasúti síneket, amivel tele voltak a zöldellő dombok.
– Pedig jó dolog meleg vízben fürödni! – fűzte tovább a szót Cseri, észre sem véve, hogy Szineril egészen más érzelmeket táplál a technikai vívmányok irányában. – Persze, van még más is, ami hiányzik, meg sok olyan, amit kaptam az erdőtől. A város, amilyen nagy, olyan személytelen. Nehéz benne kapcsolódni. A sárkánnyal is akkor tudtam találkozni, mikor elhagytam a várost.
Erre Szineril már fülelni kezdett.
– Elmeséled a sárkányt? Borka már nincs itt.
– Korai az még. Nincs itt az ideje.
Sokáig ültek némán a fel-fellobbanó lángok mellett, a saját életük fonalát pergetve.
– Ha elmégy – kezdte aztán az elf -, megmondod, hol talállak?
– Hogy is mondtad ma délután? Ugye, nem gondolod, hogy elmegyek búcsú nélkül? Köszönöm a mai estét!