Ília Kincsei – kalandregény

Mire a döbbenettől mozdulni tudott volna, egy nagyon ismerős tőr éle simult a torkához. Ahogy a zöld szemekbe nézett, látta, ezúttal nem lesz kegyelem.

Néha az jutott eszébe, hogy kár az egész küzdelemért, felesleges erőfeszítés otthont álmodni egy hegyoldalba. Aztán az nyugtalanította, hogy ábrándokat kerget, ha arra gondol, van olyan jövő, ahol különböző világból érkezett lények együtt tudjanak élni.

Csendben mutatott rá az előkészített táborhelyre, a menedékre a lovak számára, ahonnan a támadásra előkészülnek. Ez mind arra utalt, hogy Ilana a leghosszabb éjszaka ősi ünnepén akar támadni.

Apa ás fia végtelen pillanatig nézte egymást a sűrűsödő hóesésben. Aztán kezet fogtak, majd megölelték egymást.

- Nem gondoltam volna még a nyáron, hogy egy nap azon gondolkozom, milyenek lesznek a napok nélküled.

Néma beszéddel adta tudtára társának, hogy milyen álcával közeleg az ellenség, és merre visz az útja. - Fogjuk el! – jelezte vissza a társa

A sárkány zöldellő szemeiben helyeslés villant, kinyújtózott, hogy az asszony minden porcikáját alaposan megfigyelhesse: a karmos lábait, hosszú nyakon ülő őshüllő fejét, rézszínű pikkelyekkel borított testét, bőrredős szárnyait, hosszú, tarajos redőkkel borított farkát.

Elveszettnek érezte magát a városkában, amit ő hihetetlenül nagynak érzékelt. Igyekezett megjegyezni az utakat, de a szeme nehezen szokott hozzá a sok egyforma ház megkülönböztetéséhez.

Mégis lett volna valaki, aki hamarabb megtalálta ezt a völgyet? Cseri nem mesélt ilyesmiről...