Természetesen a gyermek ébredt elsőnek. Körülnézett. Ruhákat látott szétdobálva, táskát kiborítva, megbontott üveget a padlón.
– Édesanya, ébredj! Azt hiszem, baj van.
Cseri felkönyökölt az ágyon. A hajnali fényben siralmas képet nyújtott a szoba. A féltett vasalt nadrágja és kabátkája az egyik széktámlán lógott, az legalább megúszta a kalandot.
– Mint egy elftanya! – összegezte, és visszazuhant a párnákra. – Majd elpakolok.
Ezt a mondást Cseri gyermekkora óta épp így hallotta, pedig az biztos, hogy nem egy tündétől vált vállalhatatlanná a szoba. Az egyetlen jelenlévő elf ugyanis a köpenyébe burkolódzva aludt a padlón, vékony ujjai, hosszú, fénylő haja elfedte az arcát. Ő igazán nem tehetett a szétszórt tárgyakról. A tündék látnak a sötétben, jutott Cseri eszébe, ahogy végignézett a hálóruhaként viselt fehér ingén. Erősen remélte, hogy vállalhatatlan helyzetek nélkül került ágyba, anélkül, hogy Szineril látta volna őt alsóneműben. Alighanem sokat ittunk, vonta le a következtetést, és legszívesebben újra elszenderült volna. Nem akaródzott felkelni.
– Már nincs baj – nyugtatta Borkát, és nehezen kikecmergett a párnák közül. Gondolatai is lassan fordultak rá az indulásra. A fürdőszobáig alig vitte el a lába. Közben hallotta, ahogy Borka Szinerilt is kíméletlenül felébreszti, akin látszott, hogy nagyon másnapos.
A lovak egykedvűen fordultak ki a fogadó nagy kapuján, érezhették, hogy Cseri lazán fogja a gyeplőt.
– A Szála-menti úton menjünk, valahogy nem fűlik a fogam az erdőn át – nézett körül a nő az útelágazáshoz érve. A rövidebbik út a dombok-mezők között már egy erélyesebb emelkedővel indított, míg a másik a folyót követve viszonylag sokáig egy szinten haladt, követve az évszázados országút vonalát. Egy helyen még a fűvel és réti virágokkal gazdagon benőtt, az összeomlás előtti vas út nyomát is látni lehetett.
Borka szabadon heverhetett a szekér belsejében, figyelte a felhőket és a napsütésben fürdő tájat, nem kellett osztoznia senkivel. A két felnőtt hősiesen kornyadozott egymás mellett a bakon. Néha egymásra néztek, és pontosan tudták, hogy ez az este túl sok volt. Szineril búbánatosan temette az arcát a tenyerébe. Cseri nem hagyhatta szó nélkül.
– A tegnap este bánt?
Az erdőtünde válasz helyett nagyot sóhajtott. A szégyentől egészen kicsinynek érezte magát.
– Ne haragudj rám, kérlek, amiért leitattalak – próbált vigasztaló lenni az asszony. –Teljesen kiment a fejemből, hogy elf vagy.
– Nem az. Illetve nem csak az. Mi lehet most rólam a véleményed?
– És neked rólam? Ennyit inni! Nem voltam úrinő – elmosolyodott a gondolatra, hogyan játszott cinikus beszélgetőtársat. – Szerintem felejtsd el, amit őfelsége előadott. Nem akarsz pihenni?
– Előadott? – nézett fel a férfi meglepetten.
Cseri fáradtan sodorgatta egy hajtincsét.
– Persze. Félelmetes, hogy ti férfiak ezeket a játszmákat mennyire nem látjátok! Az egész arról szólt, hogy téged porig alázzon.
– Porig alázni sikerült.
– Felejtsd el! Ez az ő szégyene, nem a tiéd. Tipikus pszichopata viselkedés.
– Az nem tudom, mi.
– Majd egyszer elmondom. Olyan, akivel jobb nem találkozni.
– Nem mindig értelek, pedig beszélem a nyelvedet. Fáradt vagyok. Lehet, mégis aludnom kellene.
– Aludj csak, én még bírom.
A Szála völgye ezen a helyen kiszélesedett, az országutat kertek és gyümölcsösök szegélyezték, a távolban falvak látszottak. A kellemes időben sokan jártak az úton. Borka a szekér oldalának támasztotta az állát, úgy nézelődött. Szinerilnek csak a békés szuszogása hallatszott. Cseri kicsit szégyellte magát, amiért leitatta.
Később, ahol szűkebb lett a folyóvölgy, falvak utcáin haladtak át. A kerítések menti kispadon ülők megnézték a vándorokat, másutt gyerekcsapat szaladt mellettük. Cseri egy helyen megállt vásárolni. Ahogy a telerakott kosarakat feldobta a szekér hátuljába, látta, hogy az erdőtünde már ébren fekszik, és elgondolkodva nézi a bíbelődését.
– Cseri!
– Igen?
– Elmondod, mi közöd a sárkányokhoz?
Cseri elnevette magát.
– Jó próbálkozás volt!
Szineril felkönyökölt fektéből. Hosszan nézett a nőre, de az csak megrázta a fejét.
– Egy gyűrűből ilyen következtetéseket vonsz le? Hiba!
– De én érzem, hogy van közöd a sárkányokhoz. Gondolkoztam azon, ami tegnap történt. Nem a gyűrűd miatt gondolom. Olyan volt, mint amit az ősi regék mesélnek. Ahogy beszéltél, amit mondtál, az több volt, mint amit a szem lát.
– Talán csak annyi történt, hogy eddig keveset gondoltál rólam – incselkedett a fiatalasszony. Már az erdőjáró ruháját viselte, és Szineril egynek látta a környező élettel. Meglepődött rajta, hogy ezt eddig nem vette észre, csak most, hogy egy napig úrasszonynak volt öltözve. Talán tényleg a sárkányok törzsökéből származik, hogy minden alakban tud létezni?
– Nem akarsz pihenni? – puhatolózott. – Alig aludtál, és most is te hajtasz.
– Á, én jobban bírom az italt – vonta meg a vállát a nő, aztán csendesebben hozzátette. – Nem mintha ez nagy dicsőség lenne. De ha mesélsz azokról a régi regékről, esetleg pihenek egyet.
– Nem vagyok jó mesélő – mentegetőzött Szineril –, és a nyelveteket sem tudom annyira jól, de elmondom, amit tudok. A tündék között régről él egy legenda arról, hogy vannak, akik érzik egy hely sárkányát. A jelet, amit a gyűrűd formáz, nem bírja el akárki. Aki méltó rá, annak ereje van átlépni a birodalmak határán. Bölcsessége a sárkányból fakad.
– Na, akkor én nem lehetek az, akiről beszélsz, hiszen sem bölcs, sem erős nem vagyok.
Szineril elhallgatott, de tovább forgatta a gondolatokat. Az idő közben erősen délutánba hajlott, és még messze voltak az otthonuktól. A Szála-menti út sokkal hosszabb volt, mint az, amelyen jöttek, és emberközelibb. Még hátra volt egy falu, Szálaszer, ahonnan már a hegynek fordul a gyalogút.
– Most kellene eldöntenünk, hogy itt maradunk éjszakára a faluban, vagy nekivágunk a sötétedő erdőnek – nézett a fák közé kanyarodó ösvény felé Cseri. – Én Szálaszeren nem ismerek szálláshelyet. és nem látok a sötétben sem.
Borka nem értette, mi történik, bizonytalanul kapaszkodott anyja ruhájába.
– Édesanya, ha nem látsz a sötétben, akkor nem kellene elindulnunk. Én félek, hogy eltévedünk.
Szineril tudta, milyen választás előtt áll. Kicsit bizonytalankodott, aztán a gyermekhez fordult.
– Ne félj, majd én hazavezetek. Rám bízhatod magad!
Cseri elmosolyodott. Szürkületre hajlott az idő, mikor ráfordultak a hegyi útra.
– Vigyázz, mert a két ló sem lát a sötétben! – tűrte a feje alá a kabátujját az asszony, és rábízva magát az erdőtündére, elaludt a szekér hátuljában.