Volt az a rész, ahol már gyalog kellet a lovak mellett menni, vigyázva, hogy hová lép. Úgy érezte, ez már az út vége lehet, bár erről az oldalról még nem közelítette meg a házat.
Cseri és Borka aludt. Teljes volt a csend, csak az éj állatai neszeltek. Szineril úgy érezte, nem teheti meg, hogy ha ők ketten rábízták magukat, nem viszi őket haza. Az előző este mindent átélt, amit elfeledni kívánt. Gyávának, felelőtlennek, hűtlennek nevezték, semmibe vették, és majdnem rávették Cserit, hogy adja át őt nekik, hogy tovább játsszanak vele. Illetve dehogy vették rá! Hiszen ő el sem hitte hazug, kétszínű szavaikat!
A tündék látnak a sötétben. Igen ám, de ő is nagyon fáradt volt. A feje fájt, a szeme káprázott. Nem kellett volna előző este elfogadni az italt. Mit akart vele ez a nő? De hát nem akart semmit! Meg sem érintették egymást! Nem is tűrte volna!
Lassan feltűnt az utolsó meredek rész, amin még fel kellett kapaszkodni. Már elf is, ló is fáradt volt. De ha most megállnak, a lovak el nem indulnak többet!
Csak még egy kicsit! Végre feltűnt a legelő mentén vezető kerítés, majd a kert sötét körvonala, aztán a ház. Már hallotta a kutyák hangját. Megálltak a lovak, a fáradt erdőtünde lerogyott a tornác padjára. Arra, amin pár napja a kávéról beszélgettek.
Hát megtettem, gondolta, hazahoztam őket.
A ház sötétbe burkolózott. A hold sem világított. A lovak csendesen álltak.
Cseri lassan kitapogatta, hol tud lemászni, és óvatosan a földre ereszkedett. Az út végén már ébren volt, próbálta kivenni a sötétben, mi hol áll. Ahogy megérkeztek, hallotta, hogy Szineril nagyot sóhajtva leül, majd lehever a padra. Ekkor megigazította magán a kabátot, és átvette a feladatokat. Tarsolyából gyújtót vett elő, és kis lángocskát csiholt, ami már adott annyi fényt, hogy megtalálja a tornác két lámpását. Annak fényénél kifogta és az istállóba vezette a lovakat. A házba először az alvó Borkát vitte be, majd szép rendben eltette mindazt, amit az útról hazahoztak. Végül egy takaróval beterítette a padon alvó férfit. A lámpás fényénél most először vette szemügyre Szinerilt. Elnézte szép mívű arcélét, lágyan leomló haját, kecses nyakának ívét, és megállapította, hogy a tündérfélék tényleg gyönyörűek.
Szineril felriadt.
– Mi az? – ült fel, és megmarkolta a ráterített takarót.
– Semmi. Csak néztem, milyen szép vagy – mondta az asszony természetesen.
Szineril elvörösödött, és eltakarta az arcát.
– Ne mondj, ilyet, kérlek!
Cseri leült mellé a padra.
– A sebhely miatt? Az már alig látszik.
– Nem.
Habozott. Mondta volna is, meg nem is. Nagyon szégyellte magát.
– Mindegy, ha nem akarod! – állt volna fel a nő, de Szineril megfogta a kezét.
– Várj! Szeretném, ha tudnád. A tegnap miatt. Annyira fáj, de… nem jó viselnem.
Az asszony visszaült. Türelemmel várta, míg megszületik az elhatározás, és szavakká formálódnak a gondolatok.
– Meg fogsz vetni érte. Igazából én is megvetem magam. Hogy lehettem ilyen beképzelt és ostoba! Csak magamnak köszönhetem a bajt. Szerettem volna valami többet, valami jobbat az élettől. Amikor még fiatal voltam, és az enyéimmel az erdőket jártuk, mindig megcsodáltam a szép és nemes tündéreket, ahogy vonulnak, mulatoznak. Annyira vágytam volna közöttük lenni! De én csak egy egyszerű erdőtündének születtem, nem jártam a fényes palotákban. Bár soha ne is kerültem volna oda!
Szineril a tenyerébe rejtette az arcát, és amúgy sem nagy termetével egészen kicsire húzódott össze. Cseri óvatosan megérintette, mire Szineril elcsukló hangon folytatta.
– Annyira szégyellem magam!
A nő érezte, hogy a történetnek ez még csak a legeleje. Türelmesen várt, és ujjait továbbra is óvatosan az erdőtünde vállán pihentette.
– Túlélted. Ez a fontos.
Szineril megrázta a fejét. Felegyenesedett, és messze nézett, valahová a nagy sötéten túl.
– Valaki azt jósolta Ilana királynőnek, hogy akkor fognak egészséges gyermekei születni, ha nem a saját véréből való férfit választ párjául. Ő hitt a jóslatoknak, és nagyon akarta azokat a gyermekeket, hogy utódai legyenek az uralkodásban. Voltak olyanok, akik csak amiatt járták a vidékeket, hogy szép férfiakat ajánljanak neki. De ezt én honnan tudtam volna! Csak csodáltam a nemestündéket! Nagyon naiv voltam. A családunkat meghívta a nyári holdünnepre, a legrövidebb éjszakára. Ott mutattak be a királynőnek, a virágdíszektől pompázó lombsátor alatt. Ilana gyönyörű volt és kedves. Maga mellé ültetett, ízes ételekkel kínált. Mindent tudni akart rólam. És azt mondta, gyönyörű vagyok. Igazi nemes tündér. Én elhittem minden szép szót, minden hazugságot. Most már azt hiszem, nevettek rajtam, kinevettek a hátam mögött. Pedig két szép gyermekünk született. Olyan boldog voltam! Én bolond!
Cseri megérintette a teljesen magába omlott férfi vállát. Nagyon furcsa érzés volt. A vastag takarón át azt érezte, mintha valami nagy lélek, nagy érzés, valami légies könnyedség lenne a karjai alatt. Mintha ez a lény itt nem is lenne. És mégis, valahogy körvonala, tapintható teste volt. Ujjai, amik az arcát takarták, sötétszőke haja a takaróból kibukkanó köpenyen, keskeny vállának íve, szomorúságtól meggörnyedt háta.
– Hát miattuk. Miattuk mentem vissza. Kidobott, mikor már nem kellettem. De én nagyon akartam a gyerekeimet. Akkor fogott el. A fiam, Kelin szabadított ki. El sem hittem, mikor kivitt a palota börtönpincéiből. Évek óta nem láttam a napfényt. Utánunk jöttek. Aztán harcoltunk. Ott, ahol az Istenanya tűje – mutatott a köpenyét díszítő ékszerre -, volt a fűben. Ott váltunk el. Soha többé nem láttam őt.
– Azt mondták, a fiú megszökött. Nem tudták elfogni. Ott mondták a tűznél, ahol téged… – Cseri elharapta a mondatot. Nem akarta azt mondani, hogy ahol megkínozták. – Sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb segíteni!
Szineril felemelte a fejét. Fájdalmas tekintettel nézett az asszonyra.
– Láttál ott engem?
A nő bólintott. A szemei megkönnyesedtek. Eszébe jutott, hogy nem is érdekelte volna a sorsa, ha az elfek nem lettek volna szörnyen bosszantó népség. És most itt ül az egyik ilyen lény mellett, vigasztalóan átkarolja, és végighallgatja a legmélyebb bánatát.
– Megmenekültél, ez a fontos! Élsz! Még minden rendbe hozható.
Szineril szeméből tiszta köszönet látszott.
– Mindig számíthatsz a hálámra! Erre esküszöm!
Az erdőtünde férfi és az emberasszony egymás mellett ülve nézte a csillagokat, és fejükben kavarogtak a gondolatok. Végül Cseri törte meg a csendet.
– Gondolkoztam hazafelé. Úgy volt, hogy ha megerősödtél, elmész. Nem tudtam, hogy veszélyben vagy, de már így másképp látom a dolgokat. A sebeid meggyógyultak, és egyre erősebb vagy, de meg tudsz menekülni, ha újfent rád támadnak? Őrültségnek hangzik, de elkezdtem aggódni miattad. Meg tudod magad védeni? Ilyesmik jutottak az eszembe. Arra gondoltam, felajánlom, hogy ha elmész is, itt ételt és szállást, néhány jó szót mindig kaphatsz. És csak addig, amíg szükségét érzed. Én ezt tudom felajánlani. Gondold át! És most elmegyek aludni. Jó éjt!
Még egyszer visszanézett Szinerilre, majd bement a házba.