20. Jóslat
A nő bólintott. A szemei megkönnyesedtek. Eszébe jutott, hogy nem is érdekelte volna az egész, ha az elfek nem lettek volna...
A nő bólintott. A szemei megkönnyesedtek. Eszébe jutott, hogy nem is érdekelte volna az egész, ha az elfek nem lettek volna...
A Szála-menti út sokkal hosszabb volt, mint az, amely a tündérföldön át vitt, bár sokkal szebb és emberközelibb volt annál. Még hátra volt egy falu...
A gyertyaláng kicsi szisszenéssel gyújtotta meg a dohányt, a fellobbanó fényben egy pillanatra megvillant a két arc, az elf és az ember. Aztán csend. Két alak körvonalai látszottak az ablakkeret átellenes széleihez húzódva.
A két asszony tekintete egymásba tapadt. Szineril döbbenten nézte őket. Ezt a hasonlóságot látta aznap reggel...
Mit értetek azon, hogy elvitte? A két testőr nem nézett a tajtékzó királynőre, aki körül még a levegő is vibrált a nagy feszültségtől.
Bocs, de pont most sajnos nem érünk rá! Talán majd később! – csendült Cseri hangja, és megzavarta a bűvöletet.
Szineril csendesen lépegetett a macskaköveken, lassan beért az árnyékba. Furcsa érzés kerítette hatalmába
Mély csend ült a termen. Süket csönd, mintha a nagy kastély teljesen lakatlan lett volna, nem pedig szolgákkal és vendégekkel teli.
- Édesanya azt mondta, legyek láthatatlan – szólalt meg a kislány, mert nehezen bírta a tétlenséget. - Az emberek nem tudnak láthatatlanok lenni – felelte rá Szineril.